Bumm-bumm, bomm-bomm, néha egy kis bimm-bamm, de tényleg csak elvétve. Nehéz ezt a helyén kezelni hajnali fél hétkor. Ki mer harangozni éjnek évadján?
Még szerencse, hogy a gyerekek nem ébredtek fel rá. Milyen szerencse, hogy én igen...
Ilyen ösztönös reakciók ébrednek az ember szervezetében, mikor a legszebb álmából indokolatlanul felzavarják. Hogy a székesegyház harangját halljuk? Ez nagyon szép, más körülmények közt elandalodnék.
De hallga csak! Úgy tűnik, eddig a giling-galangozás.
Filmszakadás.
A következő tudatosan észlelt hang – egyelőre kép nélkül – azt hiszem, a férjé. Arra próbál rávenni, hogy keveredjek ki a jó meleg, puha ciha öleléséből, mert itt már mindenki éhen hal, menjünk reggelizni. Tényleg éhes lehet, ha fél kilenckor klakkban-frakkban cirkulál a lakosztályban.

Erőt veszek magamon, és százhatvannyolc centiméteres tengerszint feletti magasságommal együtt a fürdőbe vonulok. Nem kifejezetten legionárius díszlépés. Potrien kibelezne érte, mehetnék travaux force-ra.
Hideg víz a szem alatti bőröndök eltüntetésére, szempillaspirál, hogy süssön rólam az igényesség. Közben kis segítséggel a gyerkecek is felöltöznek, alászállhatunk az első emeletre.

Lift helyett a lépcsőt választjuk, valahogyan így egyszerűbb a lejutás a kis, kövezett díszkerthez, amelyen keresztül elérhetjük a restaurántot. Belépve kellemes zsizsegés fogad. Az asztalok nagy része foglalt, mindegyik mellett az álom melankóliáját még arcukon viselő vendégek öntik magukba a magyar ízlésnek kissé gyenge kávét, kis harapásokkal tüntetik el a ropogós zsömlét és a kedvelt magvas kenyeret, közben halkan beszélgetnek.
Választunk egy négyfős asztalt és megrohamozzuk a svédbüfét. A gyerekek, állításuk szerint, megkívánják a fűszeres sajtkrémet, mely az ő univerzumukban eleve elrendelt párja a málnalekváros kenyérnek. Ám a kompozíció nem lehet teljes két csík sült szalonna nélkül, melyek kunkori és ropogós vége összecsókolózik a málnadzsemmel. Egy pillanatig sem lep meg, hogy a fele sem fogy el – fúj, de rosszul néznek ki felkiáltással, melyet egyébként én magam is osztottam-, de azért a nagy bögre, gőzölgő kakaót, amit a mosolygós pincérnő hoz nekik, szívesen megisszák.
Mikor végeztek, kiszaladnak a kis udvarba felfedezni minden bokrot, hangyapetét, férjjel tehát van egy kis időnk meginni a kávét és enni néhány morzsát.
Az étterem iskolapéldája a németek kedvelt stílusának: letisztult és szögletes – ívek, oválisok még tévedésből sem jutottak be a helyiségbe -, de ezt jól ellensúlyozzák a hatalmas ablakok, az üvegtető és a rengeteg zöld növény. A kávé mellett simán beszállhatunk a fotoszintézisbe is. A bútorok a legjobb minőségűek, az utolsó csapszegig.

Reggeli után jól tápláltan, mint egy szakasz bébihörcsög, visszalépcsőzünk a szobába, majd némi vakarózást követően nekiindulunk, hogy meghódítsuk az előző este talált hatalmas mászókahajót.
Valamit elfelejtek, érzem. De mit?
Ja, meg is van. Végül is, bagatell. Mindössze a polgári esküvő napja virradt fel.
Az esemény csak délután ötkor veszi majd kezdetét, van hát időnk teljesíteni a gyerkőcöknek tett ígéretet.
Az utca népe nyüzsög. A németek ugyanúgy nyüzsögnek, mint mi, ezt állapítottam meg. Élelmiszerboltba, drogériába, gyógyszertárba, vagy csak úgy, egyik irányból a másikba.
Egyszer csak megakad a szemünk egy közepes méretű üzleten, az elsőn, amilyet itthon még sosem láttam.
Én. De aki szerelmese az itt árusított portékáknak, annak bizonyára már a talajrezgések megsúgták volna, hogy szentélyhez közelít.
Legyek szíves fellebbenti a fátylat, tudom.
Jó, tessék.
Az első pillantásra is legalább hetven négyzetméteres modellbolt plafonig érő polcsorai telis-tele voltak a Warhammer 40000 nevezetű online-szerepjáték festhető és imádható figuráival, és minden olyan kellékkel, szerszámmal, melyek a játék során használatosak. Egy igazi paradicsom, ezt még én is sejtettem, pedig nem vagyok otthon az ilyen típusú játékok világában.
Megfelelő ellentételezésért hajlandó vagyok rábökni a guglisztrítvjún a pontos címre.
Aki elájult, annak kérnék egy kis repülősót. Ammónium-karbonát, ha ez segít. Köszönöm.

Hogy eljussunk Noé homokozós bárkájáig, mindössze a Frauenstrassét kellett követnünk. Ebben az utcában laktunk, ugyebár.
Kánikulát ígértek aznapra, s már délelőtt tízkor érezhető volt, hogy a németországi Aigner Szilárdok nem tévednek, valóban harminc fok feletti hőmérséklet várható.
Beugrottunk a közeli élelmiszer üzletbe, hogy italt és némi rágcsálni valót vegyünk a városjáráshoz. Nézegettük a kínálatot, megállapítottuk, hogy résen kell lenni ezekkel az eurókkal, mert azon kaphatjuk magunkat, hogy a két eurós csokoládéért itthoni pénznemre átszámítva hatszáz forintot fizettünk.
Végül másfél liter ásványvízzel, egy liter almalével, és egy csomag babapiskótával távoztunk a helyszínről.
Az almalé egy számunkra ismeretlen márkájú, ám kellemesen folyékony fajta volt, a címkéje szerint apfelschorle. Igazán karakteres név egy ilyen nemes italnak, de hogy mit jelent....?
Sebaj, folyik, jöhet.
A modellbolt után a következő kereskedelmi alegység, melyet itthon nem találhatunk egyelőre, egy török internet café volt. A töröksége abban állt, hogy - bármily meglepő -, egy török férfi üzemeltette, s amennyire az utcáról betekintve meg tudtam állapítani, tele volt aggatva török nyelvű falragaszokkal, képekkel. Őszintén szólva, ez az üzlet volt a leginkább leharcolt állapotban az eddig látottak közül. A tulajnak bizonyára kevéske bevétele lehetett, s nem tudott elég pénzt visszaforgatni a vállalkozásába.

A Kisasszonyutca egy kereszteződésbe torkollt. Szokásuk ez az utcáknak, ez a torkollás.
A kereszteződéseknek pedig, hogy át akarnak menni rajtuk.
A túlsó partra átszökdécselni hasonlatos volt egy, a túlélési reflexeket vizsgáló teszthez.
Az első rohanós átkelésünk után jöttünk erre rá. A cseles közlekedésiek nem hagynak időt pszichésen és fizikailag felkészülni az aktusra. A piros lámpa minden előzetes figyelmeztetés nélkül egyszer csak elalszik a szemközti oszlopon. Ha elbambult az egyszeri közlekedő, gyorsnak kell lennie, mert a zöld jelzés hasonlóképp tiszteletlenül viselkedik. Villogás nélkül vált vissza pirosra, az autósok pedig nem kifejezetten lassan indulnak is. Ez a pillanat pedig képes az embert a zebra kellős közepén érni. Tehát ugrik, szökken, lábnyomot sem hagy és várja a több perces dudaszót, mely párban jár matriarchális felmenőinek minden gyengédséget nélkülöző megidézésével. Idehaza, tenném hozzá, s persze nem minden sofőrnél. Németországban ilyesmi nem fordult elő. Szerintem még soha.
No, de a lényeg, hogy kidolgoztuk azt a sebességet, melyet használva egészen bajorosan tudtunk átzebrázni.

Kétségbeesett átkelésre egyébként azért volt szükség, mert azon az oldalon tanyázott az Árnyék, mint a jó boszorkány, emezen pedig a Tűző Nap.

Az Árnyék kebelébe sietve kis híján nekirohantam az ulmi városháza egyik oszlopának.
Sem az oszlop, sem én nem kezdtünk zavart hebegésbe, mely szerint végtelenül sajnáljuk e modortalan egymásnak csapódást, neveltetésünk nem enged ilyetén hóbortokat. Különösképpen az oszlop mea culpázhatott volna, ha lefejelem téglavörös őkelmét, és odahanyatlok a tövébe.
De mivel Baden-Württembergben éppen nem volt jelentős a lemeztektonika, az oszlop nem jött közel hozzám, így agyrázkódás helyett megtekinthettem magát, az épületet, amely az ulmi óváros bejáratának is mondható.
A mögötte kezdődő utcák és terecskék megőrizték a régiek ízlését, amire a maiak nagyon büszkék. Igazán szép épületek állnak itt sorban, a Duna partján. Merthogy Ulm is a Duna gyermeke. Emiatt valahogyan még közelebb éreztem magamhoz ezt a várost.
Nagyon különös volt látni, hogy idefent, közel az eredetéhez, a Fekete-erdőhöz, mennyivel keskenyebb a meder, mint Magyarországon. Én a Dunát behunyt szemmel is széles és mély folyamnak látom, amely méltóságteljesen vonul végig az országon. Fura volt belegondolni, hogy ez a közepes méretű folyóvíz azonos a magyar Dunával.
Az óvárosban azonban nem tudtunk hosszabb sétát tenni, mert nem akartuk lekésni saját magunkat Noé homokozójánál. Azért én voltam oly önző, hogy szaporázás helyett lecövekeltem megbámulni és persze lefotózni a városháza falát. Ritkán ragad el a vágy, hogy falakat fotózgassak a tűző napon állva, de most mégis megtörtént. A kényszer másokat is megtámadott, rajtam kívül még három, fényképezőgéppel osonkodó turistával sasszéztuk körbe egymást, hogy ki-ki megtalálja az ideális szöget fotói elkészítéséhez. De nem járt arra az Ideális Szög. Valahol a szomszéd épület tetején ücsöröghetett, egy magasságban a városháza tetejével, és sóhajtozott, hogy mennyire szépséges képeket is lehet készíteni onnan, ahol ő lebzsel.

Úgy lett volna az igazi, ha egy képbe befogható az egész fal, hogy a látvány a legteljesebb lehessen, de sajnos ez nem ment, kénytelen voltam szétdarabolni az élményt.
Így külön kép készült a két, egymás fölött a falba simuló óráról, melyeknek mutatói, és tekergőző indákra hasonlító kerete aranyozottan csillogtak a fényben, és csillogásukkal csak kiemelték a számlapokra rajzolt római számokat. Mert azok rajzok voltak, kalligráfiák, nem egy-két lélektelen ecsetvonás.
A házfalat teljesen elborító képek különféle jeleneteket ábrázoltak, rajtuk hadvezérekkel és más dicső férfiúkkal, illetve embercsoportokkal. Bizonyára Ulm vagy Németország történetéből vett események és személyek voltak ezek, de sajnos a világháló önző módon megtartotta magának a magyarázatot. Fakóvörös árnyalatúnak tetszett az egész fal, ettől egységesebb lett a sokféle ábrázolás. Hogy végképp magához ragasszon a látvány, egy kőből készült, nagyobbacska erkély nyúlt ki az utca fölé, párkányát pedig dúsan burjánzó lila virágok borították, mintha csak gallért alkotnának, hogy ékesítsék az önmagában is szép építészeti elemet.
Ezen a ponton, a sokadik fotó után, már nem tudtam úgy tenni, mintha nem hallanám a családom egyre türelmetlenebb kiabálását. Kissé unták magukat a városháza árkádjai alatt, ahová művészkedésem idejére bevackolták magukat. Elbúcsúztam az én szerelmetes falamtól – nincsenek nagy igényeim, egy fallal is szerelembe tudok esni- és kissé behúzott nyakkal közelítettem meg a velem egy GPS-koordinátán élőket.
Pici feszültséget tapasztaltam rajtuk, de ez oszladozni látszott, mikor elértük a lépcsőt, melyen leereszkedve – nem zuhanva – megközelíthető volt a hajós homokda.

A gyerekek persze két aprócska Boeing sebességével landoltak a lépcső alján és száguldottak is befelé, hogy birtokba vegyék a létesítményt. Kerítés vette körül a kisvárosi dühöngőt, gondolom, a kutyák és arra járó rozmárok távol tartása végett. Ellenőriztük, hogy nem tíz-, csak két-háromféle módon tudnak magzataink megsebesülni – megfenyegettük őket, hogy ne merészeljék -, majd a lelkiismeretes szülői viselkedésben megfáradva lerogytunk egy árnyas padra. Ittunk egy-két kortyot és körülnéztünk. A hajó egy kisebb terecskén állt, melyet jobb felől, legalább tíz méteres magasságból a város egyik nagy forgalmú főútja határolt. Ez a tíz méter annak a terméskőből rakott, mohával itt-ott benőtt falnak a magassága volt, melybe építették az általunk használt lépcsőt is.
A játszótér és a park így védve volt a forgalom zajától, bűzétől.
A padok mögött, ahová leültünk, egy mesterséges patak locsogott, vize tiszta volt, olyannyira, hogy különféle vízinövények, jól érezvén ott magukat, egész kis szigeteket alkottak rajta. A szigetecskéket kacsagalerik használták. Úszkáltak a hűvös vízben, és odahajókáztak az őket kenyérdarabkákkal csalogató sétálókhoz. Amennyire láttam, a patak folydogált tovább a város belseje felé, néhol kisebb-nagyobb köveken bukdácsolt át.
Közben kiderült az apfelschorle személyazonossága is. Jöttek a kicsinyek, hogy kérnek inni almalevet, ízibe, felbontottuk hát a kérdéses palackot. És ledermedtünk. Ez az almalé nem az az almalé volt, hanem fröccs, amit a mi kis cukorfalatjaink zsigerből nem kérnek. Úristen. Mondtam én. Szomjan fognak halni, minket az önvád marcangol egész életünkben satöbbi. Minidrámánk közben a kicsiny buborékok önfeledten lubickoltak a borostyánszínű lében, közben mintha nyenyenyenyeee-t daloltak volna. Bár valószínűleg ezt a sokk miatt hallucináltam.
Megint a nyelvtudás hiánya babrált ki velünk, mint tavaly, Pompeiben. Ott a romokat kerestük elkínzottan, megjártuk a Vezúvot, majd a kiindulási pontnál esett le, hogy ha öt órával korábban az ellenkező irányba sétálunk úgy száz métert, felfogván, hogy az arra mutató „scavi” feliratú tábla romokat jelent, oda jutunk, ahová menni akartunk.
A gyerekek szerencsésen túlélték az ivás borzalmait, visszatérhettünk hát megkezdett elfoglaltságunkhoz, mely kimerítette a semmittevés fogalmát. Amint ott tettük a semmit, csörgött a férj telefonja. A vőlegény kopogtatott és tudni akarta, merre rongáljuk éppen kedves pátriáját, mert szeretné megvitatni a délutáni forgatókönyvet.
Nagy szerencsére elérhető közelségben voltak ők is – az ők összefoglaló névmás, mely a kérdéses időpontban tartalmazta a vőlegényt, a menyasszonyt, a vőlegény édesanyját és öccsét -, odajöttek hát Noé bárkájához, majd meghívtak minket egy kávéra, üdítőre a szemközti kávézóba. Kacérkodtunk az abrakolás gondolatával, de hamar megbeszéltük magunkkal, hogy elég lesz majd valami gazdagabban összeállított szendvics is, hiszen az esküvői vacsora kora este veszi kezdetét.
Nagy hiba lett volna tele gyomorral megjelenni, hiszen egy hagyományos bajor ételeket kínáló fogadó volt a célintézmény, ez a reklámszöveg pedig egyet jelentett a tányérokat elborító husikkal csülkökkel. Meg sok-sok sörrel. Annak külön rekesz kell az ember hasában, erre most jöttem rá. Amint a külvilágban szállítják a palackokat, belsőleg is úgy kéne elraktározni azokat a fél litereket.
Sikerült kitervelni mindent a délutáni esketésre, felcihelődtünk hát, érzékeny búcsút vettünk, főként a parti kacsáktól és mindenki ment a maga útján. A karórámra pillantva felugrott a szemöldököm és azonnali hazatérésre biztattam a családot. Ebédidei egy óra volt, négykor pedig már teljes díszben, illatosan kellett a világ előtt állnunk. A szobánkba visszaérve szendvicsgyártásba fogtam, ez meg is evődött igen gyorsan, és még egy kis pihenésre is maradt idő.
A mi kvartettünk elsődleges jellemzői közé tartozik, hogy az időben elkészülés és elindulás csak villámlátogatásokat szoktak tenni nálunk, de már fejlődünk, ezt mutatta az is, hogy négykor a forgatókönyv szerint álomszépek voltunk.
Mielőtt elhagytuk a lakosztályt, még egyszer kiborítottam a táskámat és ellenőriztem, hogy van-e benne pénztárca, neszeszer, ha restaurálnom kéne magamat a nagy ijedtségben, kis kardigán, tartalék halásznadrág a fiúcskának – nem mintha pecázni indultunk volna, inkább azért vittem magammal, hogy ha meg találna gyulladni a fekete ünneplő nadrágjában, megmenthessem.
Egy fél literes palack, mely lánykorában Kókadt Kólát tartalmazott, most viszont már vizet, úgy döntött, nincs jövője annak, hogy én őt arra a kicsi helyre bezsúfoljam, zippzár általi agyonnyomatás céljából, így minden dudorodási képességét latba vetette, hogy szabotálja a táska becsukását. Győzött a dögje, kénytelen voltam körömcipőben, nadrágkosztümben, ünnepi sminkben végigvonulni a nagyszerű Ulmon, miközben a táskámból röhögött kifele egy kólásüveg. De muszáj volt, a hőség miatt nem indulhattunk el víztelenül.

Közben összekapaszkodtunk a menyasszony egyik vendégével, aki majd' harminc éve él Ulmban, tehát remek, árnyasabb utcákat ismert, melyek a városházához vittek. Útközben Borsónak igazán úrinős kellemetlensége támadt: a rózsaszín kalapja állandóan elfordult, ezért a rádolgozott virágdísz elcsúszott a mértani középtől.
A harmadik nyaffnál elvettem tőle. A kólásüveg is elosztogatta beltartalmát, végre koncentrálhattunk a menyegzőre. A városháza melletti kis utcában már összegyűlt az egész násznép. Lévén ez a polgári szertartás volt, csak a szűk család és a tanúk – ezek egyike volt a férj – jelentek meg. A vőlegény hozzátartozóit természetesen ismertük – az édesanyja talán még szaladt is utánam Balatonon, hogy elkapja az utánam repülő pelenkámat -, ám a menyasszony családjából még senkivel nem találkoztunk. Egy pillanat alatt elbűvöltek, és ezt túlzás nélkül állíthatom. A portugál származású édesanya királynői tartású, mediterrán szépség, kitűnik akárhány ember közül. És táncol, ahogy a lánya is. Szóval a menyasszony az anyatejjel szívta magába a tehetséget és a lelkesedést.
A menyasszony, akiről ugyebár egy köztársaságot neveztek el, tőle örökölte termetét, eleganciáját és szépségét. Az apuka, aki édeslányaként szereti a menyasszonyt, bár nem vér szerinti szülője, úgyszintén szimpatikus, barátságos férfi. De akikkel szerelembe estem - bármily hülyén hangzik is -, a menyasszony Portugáliából érkezett rokonsága, nevezetesen a nagymamája, aki magával hozta a párját és a barátnőjét. A bemutatkozásnál azonnal kezet szorítottak, mosolyogtak és kedveseket szóltak, de sajnos csak a hangulat jött át, mivel portugálul sem beszélek. Most nagyon sajnáltam, annyira jó lett volna velük elcsevegni.
Mindhárman jócskán nyolcvan fölött jártak már, de igazán frissnek látszottak. Ez a diagnózisunk helyesnek is bizonyult, mikor megtudtuk, hogy mindhárman táncklubba járnak, a nagyi itt ismerkedett meg a bácsival alig néhány éve. Róla kiderült, hogy soha életében nem járt még ötven kilométernél messzebb a szülővárosától.
Most azonban repülőre ült, mert szívesen elkísérte párját az unokája esküvőjére, és őszinte, gyermeki örömmel fordult minden és mindenki felé. Komolyan, ölelgethetnékem támadt, mikor rájuk néztem.

Mire mindenki mindenkinek bemutatkozott, eltelt az idő, mehettünk is be a házasságkötő terembe.
Hozzá kell tennem, hogy a gyerekek eközben nem szép nyugodtan álldogáltak a fal töviben, hanem fel-alá futkostak, főleg persze az aktívabb életszakaszban lévő Bori. Hároméves gyerektől senki nem is várt egyebet. Mindig ott termett, ahol éppen érdekességet vélt felfedezni, igyekezett benne lenni a pörgésben. Így tett például a házasságkötő terem hivatali szobájában, amikor szívbaj nélkül vette volna ki a gyűrűket a díszdobozból. Természetesen finoman nem engedtük neki.
Amikor kinyitották a dísztermet, hogy megkezdődjék a polgári esküvés, kulturáltan bevonultunk és mindenki elfoglalta a számára kirendelt helyet. Ez persze főként a házasulni vágyókra és tanúikra vonatkozott. Vicces lett volna, ha diszkréten elvegyülnek a násznép közt, aztán lehet őket keresgélni. Mivel a házasságkötés Németországban történt (ha ez mostanra valaki számára nem vált világossá, most így, kerek perec, megmondom), a férjem, mint tanú viszont magyar (ezt is tudjuk), hivatalból kirendeltek számára egy tolmácsot, aki a német anyakönyvvezető minden ékes szavát fordítani volt köteles. A szertartás bizonyos pontján meghatónak és útravaló bölcsességek kosarának sejthető verset olvasott nekünk az anyakönyvvezető. A tolmács úgy érezte, hogy a férjem nem fogja feljelenteni a hatóságnál, ha egy-két szóvirágot elfelejt lefordítani.
Ezt megpróbálta oly módon elsumákolni, hogy közben az eskető hivatalnok ne vegye észre. Sikerült is neki, közben ő maga és a férj is összeszorított szájjal próbáltak nem röhögni. Ezt csak azért láttam, mert a szertartás kezdetén előresuhantam, az anyakönyvvezető asztalával egy magasságba, hogy fotózhassak. Közben szerencsére vége lett a versikének, így a férj és a tolmács ismét hivatali kötelezettségüknek élhettek. Ez azért volt szerencsés, mert egyszer csak vigyázzállást rendelt el a vezetőnő, eljött a nagy pillanat, a nyilatkozattétel ideje. A házasulandók arcán látszott, hogy ők maguk sem hiszik el teljesen, hogy itt vannak és ezt csinálják. Kissé elvarázsoltan álltak fel és válaszoltak a kérdésre, mely szerint kijelenti-e és akarja-e. Az elmúlt tizenöt percben egyikük sem gondolta meg magát, úgyhogy két darab igent kapott a hivatali hölgy, majd felkérte a feleket, hogy váltsanak gyűrűt, aztán kijelentette, hogy a családjog értelmében ők most már férj és feleség, lehet csókolózni.
Magyarán nincs visszaút, meg hadd kérjek három nap gondolkodási időt, meg a gázon hagytam a tejet és hasonlók. Az anyakönyvbe beírták szép új nevüket,mely főleg az ifjú feleségre vonatkozott. Róla továbbra is el volt nevezve egy köztársaság, ezt a tulajdonságát magával vitte a házasságába is. A szertartás legvégét sajnos már a termen kívül töltöttem, mert Bori odarohant hozzám az esketés közben és ordítozva kérdéseket tett fel. Hát ez sajnos nem pálya ilyen magasztos helyzetben, úgyhogy kiiszkoltam vele a másik helyiségbe. Valószínűleg elunta magát, addigra már alaposan megvizsgálta a menyasszony édesanyjának strasszkövekkel ékesített körmeit. Ez volt egyébként az emberek felszedésének módja a gyereknél. Ha látott egy festett körmöt, odasétált az illetőhöz, megmutatta, hogy őneki is van ám olyanja, málna színű, és máris örök volt a barátság.

A közös örülés és szipogás után óriási kalamajka vagyis KALAMAJKA vette kezdetét. Először nem értettük, miért támadt hirtelen a cikkcakkban rohangálás. A sofőrök, akik a lagzi helyszínére szállították a nagyérdeműt, ott logisztikáztak valamit a járdaszegélyen, nagy vehemenciával. Mi felváltva ácsorogtunk és kergettük Borit, és kedvesen mosolyogva ábrándoztunk, milyen jó is, hogy nem a saját esküvőnkön veszünk részt, így nem a mi dolgunk a diliházat működtetni.
Egy idő után rá kellett ébrednünk, hogy ezek ott felénk mutogatnak, kvázi velünk fog történni valami, meglepetésszerűen. Feszülten várakoztunk és vártuk a sorsunkat, mint a kiszavazós műsorok szereplői.
A menyasszony tanúja vált ki a kupaktanácsból és megosztotta velünk a titkot: arról beszélgettek, hogy minket melyik autóval tudnak elvinni a vacsorázdába, mert - és ettől leesett az állunk – napokig tartó melóval szereztek nekünk gyereküléseket. A menyasszony tanúja nyerte el a lehetőséget a sofőri szerepre, mert az ő autójába fért el a két ülés. Mire bepréselődtünk oda, az sem volt két perc, lévén a gyerekülések utálják, ha bekötik őket a helyükre,és a végletekig képesek ellenállni. Pont, mint a rakományaik.
Férj le is izzadt, mire az ülések felfogták, hogy ki itt az alfa hím, de a lényeg, hogy néhány percen belül a szolid esküvős autókaraván – három kocsi alkotta - már Ulm utcáit rótta, és határozottan haladtunk valamerre.
A sofőrünk a menyasszony tanúja, a hókarú és éles eszű, a pacsirtahangú és napsugaras mosolyú Rami néha ugyan ordítozott kicsit a hangfelismerő GPS-ével, amikor az az istennek nem volt hajlandó meglelni azt a négy kilométerrel odébb található helyet. Egy nőies oroszlánüvöltés aztán meghátrálásra kényszerítette a kis műholdas helytartót, és odavezetett a domboldalon álló hangulatos fogadóhoz.
Az utazáshoz azért szervesen hozzátartozott Bori állandó csiripelése és nem egyszerű kérdései.
Nézte egy ideig a pilótaülésben helyet foglaló Ramit, majd azt kérdezte: Ki ez? Miért ő vezet? Hogy hívják? Miért nem beszél úgy, hogy én is értsem? (mármint Bori). Beszéljen úgy.
Raminak persze végig fordítottuk angolra a magvas kérdéseket, és mivel van humorérzéke, könnyesre röhögte magát, mindazonáltal próbált válaszolni is a kiscsajnak. Mondta, hogy a neve Rami, és nagyon szívesen beszélne úgy, hogy Bori is értse, de sajnos nem tud magyarul. Vártuk, hogy a gyerek feloldozza-e, s a végén úgy tűnt, igen.
A vendégfogadóhoz egyszerre érkeztünk az ifjú párral, és a légkondis autókból kiszállva egyszerre is szédültünk meg az oltári hőségtől. Mostanra már dúlt a beígért harmincnégy fok, szellő se rebbent. Szerencsére az asztalunk felett masszív fatető adott jótékony árnyékot. A levegőég felől tehát biztonságban voltunk, de a föld változatlanul ontotta magából a forróságot. Nagyon megörültünk hát a bajor népviseletbe öltözött pincérnőnek, aki, bár kissé lassan, de azért hozta a söröskrigliket, melyek oldala izzadt a melegben. A gyerekek rendelését sajnos vissza kellett küldenünk, mert a számunkra hagyományos szűrt almalé helyett schorle-t, vagyis ugye fröccsöt hoztak nekik. Az este során többször is tapasztaltuk, hogy az almalé számukra egyenlő a fröccsel, lassan és tagoltan kellett hát a rendelést leadni. Először nem is hitték el, hogy valaki nem fröccsöt rendel, de aztán hozzászoktak.
Amikor én kerültem sorra az igényeim kinyilvánításában, már vettem a levegőt valami sörféle óhajtásához, de az ifjú asszony megakasztott, és utólag nagyon boldog voltam ezért. Azt javasolta ugyanis, hogy kóstoljam meg Hugot. Mivel a műintézmény kizárólag táplálkozással kapcsolatos szolgáltatásokat kínált, gondoltam, hogy nem valami emberfélét hoznának ezüsttálcán. Hugóról hamarosan kiderült, hogy egy igen kiváló koktél, mely fehérborból készült szénsavas ásványvíz hozzáadásával, lime és menta, illetve némi bodzaszörp adja meg a pikantériáját.

Itatja magát nagyon, ezért az ember a pikantériára koncentrálva hajlamos elfeledkezni az alkoholfokáról. Miután a harmincnégy fokban másfél óra alatt megittam belőle hármat, ezzel együtt elfelejtettem vizet inni hozzá, nálam is beütött az alkoholfok, bár nem volt vészes. Rajtam kívül senki nem vette észre, de hogy enyhítsem a helyzetet, kerestem valami egyéb és szelídebb folyékonyságot. Az első kezembe akadó poharat megragadtam, gondolván, hogy minő szerencse, itt egy kis almafröccs és kortyoltam egy jóízűt. Mellényúltam. Az almafröccs más pohárban lötyögött. Ebben speciel sör volt.
Én és a szervezetem azért túllendültünk a megpróbáltatáson minden további nélkül.
Amíg az én románcom este hat tájban kialakult Hugóval és tetőpontjához érkezett olyan fél nyolc körül, a násznép felnőtt tagjai már túlestek nagyjából a negyedik környi röviden, és a hangulat kezdett emelkedni. Mindenkinek jót tett hát, mikor óriási tálakon kihozták a bécsi szeletet krumplisalátával, a kolbászkákat és nagyalföldnyi húsokat vegyes körettel, aztán a fagyikelyheket és egyéb desszerteket. A gyerekek sült krumplija is finom volt. Ezt onnan tudom, hogy nekem kellett megennem, mert nekik fontosabb dolguk támadt az evésnél: menni kellett csúszdázni és rohangászni az étteremben nemevő többi gyerekkel. Nem volt probléma számukra, hogy egy kukkot sem értenek egymás szavából, remekül elröhögcséltek. Összehaverkodtak egy hat év körüli német kisfiúval, aki ráhajtott Borira. Ezt úgy csinálta, hogy folyton ment utána és próbált a látószögébe férkőzve vicces hangokat és mozdulatokat produkálni. Az én leányom a lábamnak támaszkodva csendes megvetéssel szemlélte a produkciót, de a kis krapek nem látszott észrevenni ezt.
Kis idő elmúltával azt vettük észre, hogy szokatlan a csend, tehát a szőke minilovag elgaloppozott valamerre.
A szülei vették gondozásukba, végre-valahára.
Az étterem egyébként tele volt, főleg, hogy egy nagyjából hatvan személy számára összetolt asztalóriás mellett egy gyógyszergyár tartott privát családi napot. Amíg ott üldögéltünk, iszogattunk, eszegettünk, a pincérek nem egy érdeklődőt voltak kénytelenek elküldeni, helyhiány miatt, a delikvensek pedig szomorkásan távoztak. Nem is csoda, hiszen mind a fogadó, mind pedig az ételek csillagos ötöst érdemeltek. Az épület egy dombocska tetején állt, nagyjából öt méternyivel magasabban, mint a parkoló szintje. Mellette, de tőle függetlenül működött egy panzió, számos menő kocsi állt odakint. A fogadó maga tágas és nagy területet elfoglaló, sátortetős ház volt, ablakain zsalugáterek, párkányain muskátlihegyek, az elülső homlokzatot pedig falécek díszítették. Elcsépelt kifejezéssel élve, tipikus bajor épület volt, ám éppen ez adta meg az autentikus élményt. Nincs ez másképpen idehaza sem. A ház közvetlen közelében vénséges faóriások oltalmában a miénkhez hasonló asztalok sorakoztak. A különbség leginkább abban állt közöttük, hogy a mellettük helyet foglaló vendégek a lerészegedésnek mely stádiumában jártak. Volt, aki nemrég érkezvén, még a program elején tartott, de volt olyan férfiember is - egyébként gyakorló apuka, azt hiszem, épp a szöszke törpeamorózóé -, aki már szép teljesítményt mondhatott magáénak, néhány literrel vezetve a társulat tagjai közt.
A fogadó szintjénél alacsonyabban, de az étterem területén, egy hosszú sávon egymással összetolva kígyózott a gyógyszergyáras bulinak rezervált földterület. Ők a maguk szeparáltságában kiválóan mulattak. Szinte minden férfin kockás ing volt.
Ahogy múlt az idő, ránk tört a fáradtság, amikor pedig beesteledett, egy emberként kezdtünk cihelődni indulás céljából. Öreg vagy gyerek, mindenkit kimerített az eseménydús nap, kezdve persze a végzetes dolgot cselekedő ifjú páron. De, hogy ne adjuk meg magunkat oly könnyen a minden további hatás ellen tiltakozó szervezetünknek, levezetésként meghívást kaptunk az újdonsült ( miért pont sült, miért nem újdonfőtt?) feleség szüleihez, egy pohár italra. Ha őszinte akarok lenni, mi, négyen, de főként a gyerekek, legszívesebben már a szobánkban lettünk volna, de nem hagyhattuk ki a koccintást, mely a „csak egy italra ugorjunk be” PR néven futott. Persze az ember a gyerekeire való tekintettel bármikor mondhat udvariasan nemet. Meg is tettük volna, ám sajnos nem voltunk a magunk urai utazás tekintetében. Idefelé is hoztak minket, visszafelé pedig az új sofőrünkké avanzsált hölgy -aki már nem Rami volt – természetesnek vette, hogy csatlakozunk a többiekhez és mivel ő a maga autójával az örömszülők hajlékát célozta meg, muszáj volt hozzá alkalmazkodnunk. Odaérvén alkoholizálás vette kezdetét, a sofőrök részéről is. Kicsit pislogtunk a magyar KRESZ-hez idomult lelkünkkel, de reméltük, hogy a hölgy tudja, mit csinál. Menet közben megtudtuk a házigazdától, hogy ez a hölgy mestere az eltévedésnek, főként éji órán. Kivételes élmény lesz valahol a Duna partján autókázni éjjel kettőkor...
Sajnos úgy tűnt, hogy a „csak egy italra beugrunk” – dolog átalakult „ ha már beugrottunk, igyunk még egy kicsit” programmá. Tizenegy óra volt már, mi teljes kínban toporogtunk a nappaliban, hogy a sofőrünk mikor veszi már észre szorult helyzetünket, és hogy mennyire otthon kéne már lennünk, hiszen Boti nagy kínlódás után elaludt a szőnyegen és Bori is nagyon nyűgös volt már.
Az ifjú asszony sietett segítségünkre és szólt a hölgynek, hogy mennénk immáron. Tíz percen belül a cipőnket vettük, fél óra múlva pedig már ki is szálltunk az autóból a szálloda előtt. Nem vacakoltunk a fürdetéssel, lecibáltuk az örömünnepben megfáradt ruhadarabokat a kicsinyekről, akik erre fel sem ébredtek és mi, magunk is siettünk a tollasbálba.
Szükségünk lesz az erőnkre, mert holnap jön az egész utazás gyerekek által leginkább várt attrakciója: Legoland bevétele.