Menjünk el rája. (Furcsa víziszörny lehet az, mellesleg.)
Az a legegyszerűbb.
Mi is ezt a logikus, mindamellett emberbaráti megoldást választottuk, amikor Kedves Barátunk (a továbbiakban K.B.) sörivás közben, napirend előtti felszólalásában meghívott bennünket a sajátjára.
Az eseményre Messziában, egész pontosan bajorföldön került sor, ez év (ami most folyik) augusztusában. Elmondható, hogy jól sikerült, mindenki remekül érezte magát. És ennyi.
Igen, lehetne ennyi, ha csak egy száraz és tényszerű táviratban akarnék erről valakinek beszámolni.
De nem akarok, mert nem igaz, hogy csak ennyi volt.
Homérosz is úgy érezte valamiért – talán magas volt a levegő párA tartalma a kritikus időpontban -, hogy az Odüsszeia bárkit, sőt mindenkit érdekelni fog, bestseller lesz az összes agorán, és még az utókor is emlegetni fogja. Ez utóbbiban igaza is lett. Sűrűn emlegetik – bár kevéssé nyájasan - például a gimnáziumi tanulók, mikor hozzájuk vágják Devecseri Gábor örökbecsű fordításának nagyjából négyszáz oldalas eredményét. Én is koccantam vele tartalmas diákéveim során. Agyamat meg is hackelte a műremek, és felülírta a memóriámat ilyesféle jelzős szerkezetekkel, mint: hókarú Nausziká, leleményes Odüsszeusz, meg a kedvencem: mily szó szökkent ki fogad kerítésén! Szegényebbnek érezném magam a hókar adta kincsszó nélkül.
Skizofrénia híján nem képzelem magam szakállas és sajnálatosan vak regélőnek, de azért a mániáját magamévá teszem, és interpretálom valahogyan, miféle élményekkel gazdagodtunk mi, ott, Messziában.
Nem is volt az olyan rég, mikor e sokszor megható, ám számos alkalommal idegborzoló történet elkezdődött. Földtörténeti szempontból kilenc év maximum egy fél csuklásnyi időnek vehető.
A németországi Ulmban indultak be és gördültek tovább az események, a nagybetűs élet – alias ÉLET szeszélye és játékos kedve szerint.
Abban az évben az Életre úgy március tájékán jött rá a viszketegség, hogy csinálni kéne már valami értelmes dolgot, mondjuk játszani egy jót. Egész télen odabent ült a vackán, unott képpel és kezdődő depressziós tünetektől szenvedve nézegetett kifelé a behavazott világra. Ez nem igaz, hogy folyton csak fehéres hidegek ömlenek az égből, és nagyon vigyáznak, nehogy kilógjon alóluk valami egyéb színű dolog.
No, majd én megyek és rendet csinálok ott, kint - pattant fel tettre készen az Élet, majd ezzel a lendülettel elaludt.
Amikor felébredt, már kitavaszodott. Nagyon helyes, mondta ő magában, összejött ez a melegedés dolog nélkülem is. Hogy távollétemben ki mozgatta a szálakat, fogalmam sincs, de jövök neki eggyel. Hanem most irány a nagyvilág, ahol hemzsegnek a játékosjelöltek és alig várják, hogy történjen velük valami izgalmas. Esélyes, hogy ők ezt nem így látják, de sebaj, majd megjön a kedvük.
Mindenekelőtt kell egy színpad, valami stílusos és elegáns, mert ebben a szezonban erre szottyant kedve: kellemesen tágas helyiség, gondosan csiszolt parkett, egész alakos tükrökkel, s a zene az uralkodó entitás.
Egy táncterem. Kiváló. Tudok én, ha akarok - veregette meg saját vállát az Élet.
Most jöhetnek a játékosok.
A nagybetűs egyik kezével megragad egy szépséges fiatal lányt, aki portugál édesanyja és német édesapja találkozásának okán Németországban jött a világra.
Tizenkilenc éves, óriási zöld szemekkel néz a világba és lát is, nem csak úgy bámul ki a fejéből – tudható, hogy nem melegedni járt az egyetemre -, s ami történetünk szempontjából a lényegi körülmény: tehetséges és lelkes versenytáncos. Őt most hagyjuk is a parketten, hadd gyakorolja a csirkeséta névre keresztelt, önmagában meglehetősen nevetséges táncelemet, melyet a cha-cha-cha járása közben tekinthetünk meg.
Ezt a bizonyost én magam is tanultam és gyakoroltam. Kétségtelenül ad az embernek sikerélményt, de végzése közben kerülni kell az egész alakos tükörbe történő belenézést. A látvány azonnali hatállyal ihletvesztést okoz. Na de.

Ugyanez a parkett már csalogat egyre közelebb és közelebb egy fiút (K.B.-t, ugyebár), éppen a mi kis hazánkból.
A fiú - sok szép emlékkel a szívében és még több eseménnyel a háta mögött, melyekre csak foltokban emlékszik - nemrég végzett a Műegyetem villanykarán, és abban a kilenc évvel ezelőtti időpontban éppen betanulási idejét tölti egy német multinál, melynek termékskálája széles spektrumú. A magas minőségű autóalkatrészek mellett kellemesen megfér benne a HB-s grafitceruzával tekerhető magnókazetta is.
Mit ad isten, ez a fiú is csürdöngölős fajta. Én már csak tudom, ő volt a táncospárom idehaza.
A betanulási időszakot Stuttgartban kell eltöltenie, ott dobog ugyanis a vállalat szíve. Ifjú titánunk becsomagol hát a kofferbe némi váltás alsóneműt és a tánccipőjét. Ez nem azért tánccipő, mert a Kispál koncerteken ebben tapossa a placcot, hanem mert különösen összecipészkedett formája van, puha nyersbőrrel bevont talppal, hogy a parketten simán csusszanjon.
Amint kissé berendezkedett és megszokta valamelyest új körülményeit, az ifiember beidegződéseit követve elindul, hogy felkutasson egy megfelelő klubot, ahol művészetét minél magasabb szintre emelheti. S ha lehet, nem egyedül.
Művészetének emelése során és talán éppen cha-cha-cha közben perdült vele szembe a zöld szemű, tizenkilenc éves lány. Az Élet pedig elégedetten dőlt hátra, hiszen a sok meló, amit ebbe az egészbe beletett, nem volt hiábavaló. A játékosai sikeresen találkoztak, bár rezgett a léc, mikor a fiú kezdetben fontolgatta, lesz-e neki kedve a hét több napján is elutazgatni Stuttgartból Ulmba.
Nem sok, mindössze két óra oda, s két óra vissza.
Ez a kényelmeskedő látásmód hamar elröppent, mikor észrevette magán a lány iránti heveny érdeklődést.
Egyszer csak kitört a nyár, a fiú pedig hazalátogatott Magyarországra, hogy kiszellőztesse stuttgarti tapasztalatoktól elnehezült fejét. Úgy hozta a jó sors, hogy ezt a néhány szabadságos napot részben a balatoni nyaralójában töltötte, mely szomszédos a mi összkomfortos -tehát van sör - ingatlanunkkal.
Természetes volt, hogy együtt lógunk, jövünk-megyünk. Beszélgetéseinkben egyre többször hangzott el a táncoslány neve, amely szép és dallamos, és egy köztársaságot neveztek el róla.
Lehet rohanni a Nagy Világatlaszért.
Mint minden évben, akkor is átkompoztunk Kapolcsra, a Művészetek Völgyébe. Ez a mi hevesen szeretett barátunk andalgás közben egyszerűen szublimált, mi pedig – férj és én – csak álltunk értetlenül eme csoda előtt. Nem kellett asztaltáncoltatós szeánszot szervezni a vele való kommunikáció érdekében, mivel visszatért közénk, kezében egy piros mézeskalácsszívvel.
Mint kiderült, odaérdeklődte magát egy mézesbábos standhoz, és kivételes szerencséjére lelt egy darabot, melyben éppen a köztársaság, egyben a zöld szemű neve volt olvasható.
Nem nézegetni akarta, hanem felvállalva szándékait (a nő felszedése) átadni azt a leányzónak, amikor a nyári vakáció utáni első mozgásórán találkoznak.
Biztosítottuk afelől, hogy ez igen kiváló ötlet, ne inogjon, dehogyis, biztos tetszeni fog a lánynak,
és nem kéri meg, hogy kopjon le róla, mert nincs benne a horoszkópjában.
Az igazi barátok mindig tudják, hogyan nyugtassák meg vívódó társukat.
A piros mézeskalács szív a nyaralóba visszavezető úton autónk szélvédője alatt utazott, s hogy-hogy nem, készült róla egy fotó, melyen jól olvasható a közepébe cukorszirupozott név.
Akkor is elmúlt egy balatoni nyár, barátunk visszautazott Stuttgartba. Már benne jártunk az őszben, mikor egy skype-os fecsej közben kiderült: a mézeskalács szív értette a dolgát, a mi kedves barátunk és a zöld szemű már nem csak a röhejes csirkesétát gyakorolják együtt, hanem az életben is szépen, odafigyelve teszik a lépéseket egymás felé.
A következő nyárra már a női magazinok érthetetlen kategorizálása szerint is szerelmespár voltak, így mi is megismerhettük a leányzót. Magunkban nagy kegyesen rábólintottunk a hölgyszemélyre, hiszen kedves volt és nyitott irányunkban, szeretett röhögni, ráadásul még szép is volt.
Ezeket a kedvező tulajdonságait azóta sem akasztotta a gardróbba.
A két évvel ezelőtt lezajlott nyáron pedig hoztak magukkal egy bejelentést is: összeházasodnak és nem azért, mert pillanatnyilag nincs jobb szabadidős ötletük.
Ünnepélyesen meg lettünk hívva a nagy eseményre, a meghívás pedig tavaly télen materializálódott egy selyemfényű, tojáshéj színű boríték formájában. A boríték mellé kapta a férjem a megtisztelő felkérést, miszerint legyen a vőlegény tanúja, bűncselekmény hiányában a házasságkötő teremben.
Kiderült hát az időpont – augusztus eleje, reméljük, megtartják az idén is -, és a helyszín, ahol az élet játékba fogott velük: Ulm városkája.

Bár be kell fordulni néhány utcasarkon, mire az ember odaér – a Budapest – Ulm közti távolság több, mint 840 kilométer, majdnem a Camino hossza -, nem volt kérdés, hogy a nap se sütne ki nélkülünk, tehát megyünk.
Első feladatunk volt annak eldöntése, hogy hány darabban képviseltetjük magunkat. Tavaly nyáron, az olaszországi kalandozásra csak magunkat vittük, a kicsinyek a Balatonban fővögettek az akkor dúló 38 fokban, és hát, szó, ami szó, megnehezteltek ránk az itthon hagyásért.
Éppen ezért kizártnak éreztük, hogy idén is itthon maradjanak, de nem a kötelességérzet, netán holmi lelkiismeret-furdalás (mire a szót magát leírom, fel is dolgoztam) motivált.
Egyszerűen csak nem akartuk kihagyni őket ebből a nagy utazásból, hiszen nemcsak átrándulunk A-ból a kissé távolabb eső B-be, hanem a világlátáson túl még bulizni is fogunk. Ilyen szép és lelkesítő gondolatok után következett a várható diliház modellezése papíron, vagyis tervezzük meg, hogyan is történjen a személyügyi logisztika.
Adva van négy darab ember, méretüket tekintve két nagy, egy kicsi és egy még kisebb. Munkál bennük a szándék, hogy kebelükre öleljék kedves (folyékony)kenyeres pajtásukat házasulása alkalmából, ám a kebelük Magyarországon lelhető fel, az ölelendő emberfi viszont nem.
Közelítsük meg, mint Odüsszeusz szárazföldi utódai, azonban mi módon, s mely őselemet hasítva tegyük ezt meg. Hasíthatnánk a levegőeget, ámde a hasítás mocsok drága négy főnek.
Még a legkisebbnek is teljes árú jegyet kéne venni, hiszen elfoglal egy egész ülést. Az én kicsike hercegnőm, idén már nagyobb, mint tavaly. Ilyen tehetséges.
Alászállunk tehát, de marha gyorsan. Akkor nézzük, hogy terhelhetnénk magunkkal Földanya egyes porcikáit!
Megtehetjük ezt autó segítségével, mert van nekünk olyanból működőképes, bár a kasznija már beinteget néhol, de a motorja úgy nyomatja, hogy jobban se kell. Szóval elvinne Ulmig, de milyen áron! Förszt of ól, súlyos órákat kéne biztonsági övvel beszíjazva, ezért kvázi mozdulatlanul eltölteni. Két darab kisgyerekkel teljesen lehetetlen, nem beszélve arról, micsoda megterhelés lenne ez a jövendő tanúférjnek, sofőrként. Pakolhatnám jócskán az uborkát a duzzadt szemhéjára, hogy friss legyen a szertartáson. Sajnálatos módon az utazás tervezett időpontjában még nem volt birtokomban az a szépségemet tíz évre megörökítő plasztikkártya, amely lehetővé tette volna, hogy legalább a magyarországi szakaszt vállaljam. Friss jogsival két évig nem rémísztgethetek külföldi honpolgárokat saját hazájukban, és pótkocsit se vontathatok, de egyelőre nem sírtam lucskosra a párnámat emiatt.
Summázva: az autózás kilőve. Mi marad a tömegcirkulációs eszközök közül? A hajó, az nem, nem megy arra elég víz.
Vizsgáljuk meg, mit kínálnak vonat-fronton! Meglepően széles a választék nemzetközi járatok terén, és kedvezőnek mondható áron lehet eljutni ide, und oda. Vannak hálókocsis szerelvények, ahol szinte romantikusan lehet eltölteni azt a tizenakárhány órát, míg az ember úticélját eléri.
Hogy ezek minősége, hangulata milyen lehet, nem tudom, valószínűleg modern és célszerű. Bizonyára nem a Poirot-filmekben látott klasszikus, úri elegancia a stílusjegy, de azért kissé talán az Orient Expresszen érezheti magát az utazó. Nagyon szívesen kipróbálnám, ezért titkon reméltem, hátha éjszaka kell utaznunk, de földrajzi ismereteim azt súgták: nincs olyan messze mitőlünk az a Németország, hogy ne lehetne megtenni az utat rövidebb idő alatt. Majd legközelebb lesz nekem hálókocsim. Véletlenül úgy fogom intézni.
Mit adnak nappal? A vőlegény ajánlása alapján utánanéztünk, miféle képződmény a railjet.
Megtetszett, amit megtudtunk róla, s végül is ő lett a befutó, a kelenföldi peronra is. A railjet szerelvényeket a MÁV és az Osztrák Államvasutak közösen üzemeltetik, minőségüket, hála istennek,az osztrák pénz biztosítja.
Ez a vonattípus naponta többször, egészen pontosan kétóránként hagyja el Budapestet, és tart, például, München felé. Minket ez a szimpatikus tulajdonsága fogott meg, mivel Münchenből érhető el legegyszerűbben Ulm városa.
Azt állították a világhálón, hogy kényelmes ülésekben lehet végigtespedni az utat, van tápos kocsija, házhoz hozzák a kávét, és gyerekmozival is dicsekedhet. Itt dőlt el a kérdés. Az egyik legviszketőbb elméleti problémánk természetesen az volt, miként lehetne elszórakoztatni a két kiskorút a hosszú órákig tartó vonatozás során. Lássuk be, hét órán keresztül képtelenség egyformán szépnek és izgalmasnak látni egy marék műanyag állatot vagy a legújabban összeállított legoautót. Na, ugye.

Ha valaki értően – vagy egyáltalán - olvassa soraimat, okulni óhajtván az történetbűl, annak bizonyára kiverte a szemét a „hét óra” szókapcsolat. Nekem is kiverte, mikor a menetrendet próbáltam felfogni, ami egyébként nem volt kis teljesítmény. Mengyelejev periódusos rendszere könnyű nyári olvasmány a nemzetközi itinerekhez képest.
Bár vannak átfedések, mint például az Au. Az orosz tudós ezt az arany vegyjelének szánta, ám az élet egyéb területein is sikerrel alkalmazható.
Hallatható eme hangocska költői sóhajként, például menetidő számításakor, vagy éppen a kártyaolvasó terminál használata közben. Enyhe szúrást éreztem valahol a józan eszet tároló testtájamon, amikor egyetlen zöld gomb megpöccintésével elpárologtattam a számlámról egy érzékelhető összeget menetjegy vásárlása címén.
Lecsendesítette a józan ész nőies hisztijét (egy női agy nem tud méltatlankodni vagy morgolódni,
az hisztizik), hogy relatíve nem jártam rosszul. A „nem jártam rosszul” közelebbi viszonyban áll a valósággal, mint a „jól jártam”.
Vitathatatlan, hogy a nemzetközi pénztárban regnáló hölgy percekig lubickolt a különféle füzetlapok közt, mert személyes ügyének tekintette, hogy megkeresse a lehető legolcsóbb verziót. Jóindulata meghozta gyümölcsét, amely ugyan kissé kesernyés volt, de még mindig jobban esett elfogyasztani, mintha repülőjegyet ettünk volna.
Egyetlen darab fapados jegy árából megtettük az utat mind a négyen, oda-vissza.
Most nem akarom jambikus verslábakon járva, szememben enyhe tikkeléssel eldanolni az utazás előkészületeit. Mindenki gondoljon élete azon napjára, mikor szívesen fénymásolta volna magát, hogy egyszerre minimum öt példányban létezhessen.
Mert hiszen kell még egy halásznadrág, meg sampon és fejfájás elleni gyógyszer (máris kérek egyet). Elfogyott az a nyüves mosópor is, pedig a legkényelmesebb nadrágom röhög rajtam a szennyesben, fenekén hatalmas fűfolttal. Ki kell mosni, különben ő kerekedik felül.
A lényeg a lényeg (ez milyen ostobán hangzik, mégis érthető): kedd délutánra minden holmink becsomagolódva várta az indulás pillanatát, s külön büszkeséggel töltött el, hogy sikerült az ésszerűséget szem előtt tartva rámolnom tele ruhákkal, cipőkkel és pipereholmikkal a bőröndöket. Meg is lettem dicsérve férj által. Cukrot nem kaptam, csak meggyes sört.

Szokásunktól mereven eltérően korán lefektettük a gyerekeket és magunkat, hogy fel tudjunk kelni háromnegyed hatkor. Tudom, hogy most sokan piháznak egyet (egészségükre!), hiszen ez teljesen átlagos felébredési időpont, nálunk azonban a korán szócska némileg relatív.
Kávé, kakaó, öltözés és a szükséges időpontban mindannyian az utcán álltunk, és vártuk az előző este megrendelt foxi-maxi-taxit.
Kényelmesen kiértünk a Kelenföldi Pályaudvarra, fél órával később pedig felszállhattunk a nevezetes railjet szerelvényre. Az ülőhely rezerválandó volt már a jegyvásárláskor, így nem kellett attól tartanunk, hogy nem találunk megfelelő helyet, horribile dictu, semmilyet sem. A füzetek közt lubickoló hölgy empátiája odáig terjedt, hogy a jegyet a gyerekmozi mellé adta. Ez a hetek óta kíváncsian várt szolgáltatás a kocsi egyik végében várta a kisméretű kétlábúakat, akik három, lépcsőzetes elrendezésű üléssort vehettek igénybe a vizuális élmény befogadásához.
Ez természetesen nem a hivatalosan megváltott helyük volt, ám főként itt tartózkodtak.
A szőnyegpadlóval bevont lépcsőkön még a legót is ki lehetett pakolni, nem zavartak senkit, hiszen a mi porontyainkon kívül nagyon sokáig nem szállingózott oda más kisgyerek. A mozi megnevezés egyébként hantának bizonyult. Öt perccel bekapcsolása után kiderült, hogy vámpíros-vérengzős vagy szuperhősös filmek helyett Disney-trailereket vetítenek, és csak azokat.
Bölcs és logikus férjem szerint ez azért van, mert a vasúttársaság nem vette meg a vetítési jogot a filmforgalmazóktól. Feltehetőleg szervkereskedelmi árban mérik.
A félkamu gyerekmozi mellett közvetlenül volt az a négyes ülés, ahol utunk során megtalálhatóak voltunk.
Saját kisasztal is járt hozzá, így hát úri neveltetésünknek megfelelően tányérból ehettünk, nem kellett a térdünkön celofánt egyensúlyozva fogyasztani a főtt tojást.
Két ülésenként még konnektor is szerénykedett az ülés aljába építve, így remekül lehetett telefont vagy más, áramfüggő berendezést tölteni.
A vonat ablakai hatalmasak és szokatlanul tiszták voltak, ellenőrizhettük hát, hogy a táj valóban elkenődik nagy sebességnél. Az áramvonalas gyalogkakukk képes volt 260 kilométer per órával hozni szégyenbe a vonatok jelentős részét, bár ezt az értéket főként az osztrák és német síneken tudta megfutni.
Magyarországon négy megállója van a railjetnek. Mindenhol vannak felszállók, de nem dúsítják jelentősen a kocsi utaslétszámát. Lehet venni levegőt, ráadásul ingyen. Később, egészen pontosan a Bécsi Főpályaudvartól kezdve az utazó ezt már a vagyontárgyai közé sorolja, és reszketve félti, mint Szméagol a hatalom gyűrűjét.
Mert ottan aztán ellepi a vonatot az invázió. Próbáltuk megfejteni a hirtelen támadt tömeges érdeklődés okát. Olyasmi lehet, hogy számos európai repülőgép Bécsben dobálja ki bensejéből az innen-onnan érkező skywalkereket, akik kifejezetten élelmes ötletnek tekintik a railjeten szerezhető további utazás élményét.
Velük éreztünk, aljas módon a saját, kényelmes vackunk melegében, amikor megnyúlt arccal és hátukon körülbelül Tutanhamon szarkofágjával lecövekeltek az automata ajtóban, hiszen értelme sem volt beljebb merészkedniük. Felmérhették egyetlen pillantással, hogy sehol egy hely.
Sarkon perdültek, miután sikerült kicuppanniuk az ajtó marasztaló szorításából, és elvágtattak a következő kocsi irányába, hátha a Jóisten ott dekkol és épp nekik foglal néhány helyet.
Ez a kis epizód minden további állomáson megismétlődött, bár volt némi fluktuáció.
Már a vonaton is feltűnt és a későbbiekben is megmaradt a népek kavalkádja, a sokféle náció.
A megszokott európai népség mellett sok fekete, latin, de leginkább török – valószínűleg vendégmunkások - illető jött-ment.
Ez volt számomra az első jele annak, hogy elhagytuk Magyarországot, ez már egy másik világ, egy kisebb olvasztótégely.
Törődött hérosznak éreztük magunkat, mikor a centire hétórás nyűglődés után elmacskásodott végtagokkal lekászálódtunk a müncheni pályaudvar peronjára, és hitetlenkedve körülnéztünk.
Megcsináltuk, úristen. Itt vagyunk, nem veszett el senki és semmi.
Hogy kissé felocsúdjunk és képesek legyünk rangsorolni a következő tennivalókat, félrehúzódtunk, a gyerekek leültek egy-egy bőröndre.
Hamar kiderült, hogy a legsürgetőbb tétel: eleget tenni a természet egyre határozottabb hívásának.
Boti terjesztette be ezt a napirendi pontot, hamarjában sikerült is megvalósítani.
Mire visszaértünk a családunkat jelentő csomaghegyhez, férj már az induló vonatok táblázatát fürkészte, hiszen volt még egy desztináció: el kellett jutnunk Ulmba.
Kellett némi semi-kontakt ütközetet vívnia. Valamiféle neveltetési bicsak miatt ugyanis az emberek, letojván azt a körülményt, hogy nem egyedül vannak a világon, állandóan lökdösődtek, arrébb taszigálták.
Azért sikerült kisilabizálni, hogy óriási szerencsénkre nagyjából fél óra múlva már utazhatunk is tovább.
Mikor már csak tizenöt perc volt hátra az indulásig, a két kölök természetesen kitalálta, hogy éhes, enni vágyik sürgetőleg. Rohanhattunk inputért a közeli pékségbe, s még időben kiszolgáltak ahhoz, hogy futás nélkül elérjük a csatlakozást Ulm felé.
Ez a vonat már nem rendelkezett nagyméretű csomagok tárolására alkalmas hellyel, hiszen amolyan HÉV-féleség volt. Ha elindultunk volna befelé, az üléssorok közt a három bőröndünkkel, bedugul a kocsi miattunk, és egy utas nem sok, se ki, se be. Végül nem találtunk más ülőhelyet, mint a bejárathoz legközelebb eső, biciklistáknak és kerekesszékeseknek kijelölt részt. Látszott, hogy máshol nem férnénk el.
Néhány másodpercig vívódtunk, hogy micsoda pofátlanság ezeket elfoglalni, de most mi jártunk úgy, hogy nem volt más választásunk, piruló orcával leültünk hát. Elterpeszkedni nem mertünk, hogy ha szükséges, azonnal átadhassuk a helyünket. Szinte vártuk, mikor szól ránk valaki, de még a kalauz sem ültetett el onnan, megnyugodtunk tehát.
A kocsiban egyébként nagyjából négy üléssornyi helyet meghagytak biciklik szállítására, igénybe is vették jó sokan. Amíg én nézelődtem és vigyáztam Borira - szerencsére újfent megtalálta a szépséget a vízfejű gumimacskák lényében -, Boti és férj mély álomba zuhantak. Nem csoda, nagyon fárasztó volt az eddigi tortúra, és még nem voltunk a szállásunkon.

Egyszer csak az úr hangja németül szóla hozzánk, amelyből persze nem értettem semmit, csak ennyit: Augsburg. Felidéztem, mit tanultam erről a városról a históriás tanórákon, de nem volt valószínű, hogy bárkit is ez érdekelne. Gyanús volt, hogy utazási információt közöltek.
Amikor hozzánk lépett a kalauz, megkérdeztem tőle, miről van szó. Újfent örömhírt kaptunk: Augsburgban fel kell kapni cuccainkat és átszáguldani a vonat első kocsijába, mert az a szerelvényrész, ahol nyelvünk bokánkat verdesi nagy fáradtságában, nem megy tovább Ulmba.
Ó,hogy az a.......A kipontozott rész kitöltését mindenki egyéni kreativitására bízom.
Az én megoldásom nőietlen volt és igen bőséges, cizzelációkban gazdag szókincsről árulkodott.
A jegyvizsgáló megmondta azt is, hány perc múlva érünk Augsburgba, de mivel itt már necces volt az angoltudása, nem értettem kristálytisztán.
Mákunkra egyik utastársunk, aki észlelte, hogy nem beszéljük édes anyanyelvét, elmondta, hogy Augsburg, negyven perc, neki is kell,ott...Vagyis amolyan Tarzan-angollal, de a legjobb szándékkal sietett segítségünkre.
A lényeg átjött: ő is Agusburgban száll le, tehát ha őt felemelkedni látjuk, tegyük mi is azt. Amikor odaértünk, megköszöntem neki a segítséget és nyűtt családom élén elvágtattam a mozdony felé. Csak úgy röpült velem a vállamat húzó, jó ötkilós szalmatáska, tele abrakkal.
Azon a néhány méteren a magyar igazságnak megfelelően háromszor támadott a szívgörcs.
Aki rendszeresen vakondozik a budapesti metróban, az tudja, hogy az ajtó záródása és az indulás előtt a szerelvény hetykén sípol hármat. Aki ezt hallja, már nem tudja sorsát megváltoztatni: lemarad a szerelvényről.
No, ezt a hetyke sípolást hallottam én, mikor még javában a peronon száguldottunk.
Előzetes ismereteim alapján azt hittem tehát, hogy elindul a vonat, mi meg itt ragadunk. Rákapcsoltam, bár fogalmam sincs, honnan vettem a szuflát a további rohanáshoz.
Zihálva és a csomagokat rángatva zuhantunk be a megfelelő kocsiba. Akkor már nem érdekelt,kinek lesz útjában a bőröndhegyünk, ha akarják, átugorják. Pszichésen már itt tartottam. Nuku szociális érzékenység, csak a túlélésre játszottunk.
Valószínűleg nem a legfrekventáltabb útvonal az Ulmba tartó, a vonat ugyanis bővelkedett ülőhelyben. Még a koffereket is el tudtuk helyezni, bár az összes olyan helyet elfoglalták, ahol normál esetben az ember lába hivatott utazni. Nem gond, origamiztam egy frisset, és néhány másodperc múlva már összehajtogatva tekintettem a jövőbe. Lábamat magam alá húztam, így mély átéléssel nyalogathattam volna a térdkalácsomat, ha nagyízület-fetisiszta lennék. Ismét feltaláltam valamit, az az érzésem.
Zakatoltunk hát Ulm felé, futott velünk a táj. Vagy a thai. Tájföld, tájbox, thai-jellegű ételek, Thaiak, Korok, Múzeumok. További verziókat a szerkesztőségbe várnék. Levélbomba, illetve meztelencsiga nem kívánatos.
Az utolsó harminc percben Bori már rettenetesen unta magát. Mit csinál ilyenkor egy gyerek? Úgy van, elkezdi idegesíteni a testvérét, ezen keresztül a szüleit. Nem hagyta Botit aludni, majd, miután sikeresen felkeltette, gátolta a Bad Piggies című okostelefonos játék művelésében.
A Bad Piggies az én világomban nem képezi részét az alapműveltségnek, de ez volt az egyetlen dolog abban a pillanatban, amivel sikerült a további unalmas vonatozásról elvonni a kölök figyelmét.
Bori is lecsillapodott, amikor az ölembe húztam és javasoltam, hogy keressünk báránykákat a szép zöld tájban. A báránykák az ő bodros bundácskájukkal azonban tojtak megmutatkozni. Lehet, hogy nem is éltek a vasút menti települések gazdaságaiban. Mire a gyerek benyújtotta volna a reklamációt, a vonat fékezni kezdett, majd megállt.

Déja vu, nem túl régről. Hopp, a csomagokat, hopp, magunkat. Két perc és ott üdvözölhettük magunkat Ulm főpályaudvarán. Hihetetlen volt, hogy ma reggel fél nyolckor még két országgal odébb, az erősen retro hangulatú kelenföldi peronon várakoztunk, most pedig, kilenc órányi sínkövetés után itt állunk Baden-Württemberg tartományban.
Este fél hat táján jártunk. Gyönyörűen sütött a nap, a sugarak éppen a pályaudvar tetejét vonták aranyos fénybe. Mozdonyok fékeztek csikorogva-sziszegve, hogy ismét új utazókkal öntsék tele a peronnak nevezett szürke aszfaltcsíkot, vagy éppen indultak új irányok felé. A robusztus mozdonyok szinte felnyögtek, amikor megmozdították a több tonnás szerelvényt.
Ha nem tartottunk volna az azonnali és teljes testfelületet érintő kitoloncolástól, még dalra is fakadunk boldogságunkban. Óriási megkönnyebbülés volt, hogy baj nélkül értük el utunk célját.
Most még a poggyászunk is valahogy könnyebbnek érződött, pedig ugyanaz a három bőrönd próbálta magát önállósítani minden lépésnél, amik az út elején olyan nehéznek tűntek.
Akkor még rajtuk nehezkedett néhány deka szorongás és bizonytalanságérzet, s ezek bizony nagyon elnehezítik a kart és fárasztják a vállat.
A gyerekek is alaposan elfáradtak a leszállás-átszállás játékban, és persze a hosszú órákig tartó, kényszerű ücsörgés is elnyűtte az idegeiket. Legszívesebben kiszaladtak volna a pályaudvarról, gondolom, mozdonyundoruk támadt. Thomas és barátai veszélybe kerültek!
Mint a pályaudvarokon általában, itt is nagy volt a sürgölődés-szaladgálás. Körülöttünk jöttek-mentek, vagy éppen rohantak az utasok. Magányos utazók gondterhelt arccal vizsgálgatták a menetrendeket, néha karórájukon ellenőrizték az időt. Méretes hátizsákjaikban elférhetett minden, ami az életben szükséges. Meglehet, maguk mögött akarják hagyni kudarcaikat, fájdalmaikat, újra szeretnék kezdeni az egészet, valahol egészen máshol.
Talán nem is térnek vissza soha többé.
Anyák, homlokukon már láthatólag állandósult ráncokkal, próbálták elrángatni a szuvenírsoppok kirakataitól cirkuszoló csemetéiket, közben próbáltak a lelkükre beszélni. Nein, Jürgen, komm mit mir, de baromi gyorsan. Óh! Das sihuhu ist sutty! Kuk mal, hülye kölyke! Kein fagyi.
Két idős hölgy boldog egymásra találását is átélhettük. Ugyanarról a vonatról szálltak le, különös ismertetőjelük pirosra rúzsozott ajkuk és magas hangjuk volt, amit súlyosbítottak egy kis ugatással is. A kis ugatás egy bokamagasságban korzózó szürkésszürke kutyalényből szállt fel az egekbe, akinek márkája számomra titok maradt, lévén nem értek túlságosan a házőrzőkhöz. Nem tudom, mire lehet következtetni a buksija formájából, a szőre növekedési irányából. Azt azonban fixen felismerem, ha intelligenciájukhoz illő, piros pórázukat egy hirtelen ötlettől vezérelve szépséges és fáradt (tehát nyeklés-nyaklásra kifejezett kedve érző) bokám köré tervezik tekerni. Szerencsére a gazdáját megtestesítő (igazából nem is volt testes, inkább filigrán) hölgy már gyakorlott közbelépő volt, így az utolsó pillanatban félrerántotta divatosan trimmelt kutyuskáját a lábamtól. Kedvesen egymásra mosolyogtunk – nem volt kés a kezükben -, majd végre kiértünk az állomás épületéből.
Csomagjainkat húzva igyekeztünk lavírozni mindenféle tereptárgy közt, s végre kijutottunk a fényre. A férj gyorsan pöfékelt néhány illatosított pamacsot az elektromos cigijéből, majd nekifogtunk, hogy lenyomjuk az utolsó szakaszt, a nagyjából tizenöt perc sétát a szállodáig.
Nagy meleg volt aznap délután Ulmban, folyt rólunk a víz, ahogy a gyerkőcöket magunkkal vonszolva cipekedtünk az egyik legforgalmasabb bevásárlóutcán át. Bori már járni se bírt a fáradtságtól, felvettem hát a sárga szalmaszatyrom mellé, s így mentünk aztán tovább.
Kispipi pár perc múlva ájult álmomba zuhant a vállamon, így megnehezedett a haladás, mert a fejecskéje állandóan lecsúszott.
Közben igyekeztünk a házszámokat figyelni, s mivel erre koncentráltunk, nem vettük észre magát, a szállodát, így sikerült két sarokkal továbbmennünk.
Értem én a kérdést: hogy lehet nem észrevenni egy szállodát?
Nem olyan nehéz. Ha valaki szeretné kipróbálni, szívesen megosztom vele a know-howt.
Utazz kilenc órát vonaton, majd három csomaggal, két gyerekkel és szemedbe csorgó verítékkel koslass végig a Frauenstrasse-n. Tűnjön fel szemednek, hogy sehol a 61-es szám, ámbátor a kérdéses telken mégsem gödör van -ami egyenlő lenne az átveréssel -, hanem egy kereskedelmi komplexum,melyet a Müller Drogéria fémjelez. Elegáns és vonzza a szemet, különösen az akciós vécépapírról harsogó tábla.
Ezt feldolgozva tekinteted további siklásának útjába kerüljön egy nagyobb csoport cigarettázó kétlábú, kik viháncolva, beszélgetve tökéletesen eltakarnak egy nem is olyan terjedelmes üvegportált. A 61-es rejtélye okán gondolatban vond meg válladat, de csak óvatosan, nehogy lezuhanjon róla a sokkilós szalmaszatyrod, majd folytasd vánszorgásod.
A 79-es szám elértekor kezdj hevesen gyanakodni, hogy valamit nem vettél észre, például a keresett szállodát. Ess kétségbe - ezt fűszerezd saját képességeidnek maximális leutálásával -, majd lásd be, hogy nincs mit tenni: vissza kell fordulni. Legkevésbé sem repdesve érd el újra a Müller Plázát -egyenlő a 61-es házszámmal -, majd újfent kezdj el szentségelni, mert.
Mert a nagy csapat viháncoló és cigiző ember immár eloszlott az általuk takart üvegportál elől, melyen így láthatóvá vált a felirat: Comfor Hotel.

Szóval ez itt volt mindvégig. És nem vettük észre.
Ekkor már nem volt kedvünk a probléma mélyére nézni, csak bejutni az idegenforgalomnak eme visszahúzódó szentélyébe. Kínunkban heherészve becammogtunk a légkondicionált előtérbe és a csomagokat máris elhelyeztük – valójában inkább utálkozva elhajítottuk – a szép tiszta vendégkanapéra.
Intelligensen üdvözöltük egymást a recepciós hölggyel – ebből is látszik, hogy valók vagyunk külföldre, mint pozitív példa -, aki, valami hatodik érzéktől vezérelten rájött, hogy kik is vagyunk.
Átadta a kulcsokat -két darab plasztikkártya, hiszen a régi, jó Elzett-záras megoldás már abbahagyta a dívást -, és megfenyegetett, hogy a konyhát nem használhatjuk.
Ezt szívesen megígértem, mert a főzést, mint olyat, kiiktattam rövid távú terveim közül, mindazonáltal nem értettem, miféle konyhától kell tartózkodnunk.
Szobánkért először a második emeletre kellett fellifteznünk, és végigsétálni a kissé labirintusszerű folyosó süppedős szőnyegpadlóján, mely tökéletesen elnyelte lépteink zaját. Teljes csend honolt a szűkebb folyosókon, szinte lakatlannak tűnt a szálló. Ez a furcsa érzet aztán eloszlott, mikor egy nyitva hagyott szobaajtón betekintve megláttuk az egyik takarítónőt, aki éppen tiszta törölközőt hozott az ott lakóknak.
A folyosószakaszok megfelelő találkozásánál vezetett egy lépcső felfelé, a számozás szerint mindössze két szobához, a 310 és 311-eshez.
A 310-es volt a nekünk kirendelt szálláshely, megmásztuk hát a lépcsőket. A plasztikkártyát meglengettük a kilincset szimbolizáló érzékelő előtt, az ajtó pedig halk kattanással kinyílt. Beözönlöttünk, majd nagyon meglepődtünk. Magyarországi tapasztalataink alapján a háromágyas szoba kisággyal című kompozíció igencsak szűk élettér szokott lenni, melyben szívlapáttal kell közlekedni.
No, kiderült, hogy a németek előnyben részesítik a kényelmet, ezért a háromágyas szoba kisággyal, az ő olvasatukban egyenlő egy komplett apartmannal, melynek alapterülete megközelítette a lakásunkét. Két nagy szoba, egy a gyerekeknek, egy a felnőtteknek. Olyan tágas, otthonos és hívogató volt, hogy rögvest magunkénak éreztük, meg is kezdtük belakni. Máris kiderült, milyen nagyszerűen és egyenletesen elosztva lehet teleszórni a padlót legóval és nagyfejű műanyag állatokkal.
A fürdőszobával úgyszintén elégedett voltam, nézegettem is, hogy lehetne majd lefeszegetni az egész alakos tükröt, hogy esetleg haza tudjuk vinni.
Fény derült persze a konyha-misztériumra is. Valóban volt belőle, az előtérből nyílt, mérete és felszereltsége kiszolgált volna egy egész családot is. De nem a miénket. Mert én ugyan nem főzök, még teát se, sőt, vizet se forralok. Sőt, be se megyek.
Mint kiderült, a konyhából egyszerűen csak azért voltunk kitiltva, mert annak használata nem volt benne az árban. Ha mégis nekiállok zsonglőrködni a tésztafőzővel, hatezer forintot vernek ránk, takarítás címén.

A következő órák jótékony kábulatban teltek.
Mindannyian kiválasztottunk egy szimpatikus sarkot, ahová bedőlhettünk és úgy is maradtunk.
Most már tudtuk, hogyan érezheti magát egy kupac ruha, centrifugálás után.
Amikor visszatért belénk valamicske lélek, észlelni kezdtük környezetünket, s benne meghatározni saját magunkat.
Környezetünk igen művészinek hatott, bízvást megkaphatta „a káosz diaporámája” fennkölt címét.
Az extra méretű dupla ágy végében hentergett a három bőrönd, szemérmetlenül dobálván kifelé magából fehérneműt (ez lehet a hiányzó láncszem a hímnemű és a nőnemű közt), felsőruházatot és komplett higiénés termékcsaládokat. A bajor fetrengősben aktívan részt vett Bori kikeményített ünneplőtoalettje, a virágos szalmakalappal együtt, valamint Eraszt Petrovics Fandorin, aki kevés híján halott volt. Még mielőtt ferdéket gondolna rólunk bárki, elmondanám, hogy a honi gazdasági helyzet még nem gyötört meg minket annyira, hogy halott korpuszokat cirkuláltassunk Európán belül teljesítménybérben, meg hát ez a félholt illető be sem férne a poggyászba.
Nem férne be, ha teljes testmagassága száznyolcvan centi körüli lenne, normál testsúlyt cipelne, és hetyke bajuszka ékítené hulla sápadt arcát. A pisztolyát is muszáj lenne kihajítani a zsebéből, erre pedig sajnálatosan szenzitív.
Azonban ha ez a veszélyeztetett férfiember képes magát bezsúfolni egy közepes terjedelmű könyvbe, máris belefér a szalmaszatyromba.
Bizony, Eraszt Petrovics nem más, mint egy snájdig nyomozó a tizenkilencedik századból, kit egy különös istenteremtménye segített világra: egy író. Szakállas, szemüveges, szamovárban főzi a teát és Borisz Akunyinnak hívják.
Ímé a tanulság: férfiak is képesek gyermeket hozni a világra, csak meg kell írniuk őt.
A regényes eleganciájú Eraszt Petrovics még a keményfedelű borítón át is fitymálva stírölt bennünket, hiszen izzadtan, koszosan és halálosan kimerülten feküdtünk az ágyon. Bámultuk a plafont és igyekeztünk minél kevesebbet mozogni, fizikumunk kímélése érdekében.
Végül aztán nem bírtuk tovább Eraszt Petrovics Fandorin negatív agyhullámait, és lesunyt fejjel elvonultunk fürdeni. Ráérősen zubogtattuk magunkra a hűvös vizet, egyszerre folyattuk a bőrünkre és a szánkba. Mire kívül-belül felfrissültünk, jól elszállt az idő, így már estébe hajló sétára indultunk a városba.

Mielőtt kilépnénk a hotelből, szeretnék megbeszélni valamit mindenkivel, aki csatlakozik hozzánk az andalgásban: nem valószínű, hogy minden estéli fényben úszó házfalat hosszan tudunk majd elcsodálgatni, a gyerekek majdnem biztos, hogy inkább fagyizni akarnak majd. De azért amennyire csak lehet, bejárjuk és megismerjük ezt a bajor városkát.

Ulm kisebb város, alig százhúszezren lakják, de ez nem tartja vissza attól, hogy világraszóló teljesítményeket tudjon felmutatni. Például élt itt egyszer két ember, egy férfi, Hermann és egy nő, Pauline, akik az 1879-es év március idusán született gyermeküknek az Albert nevet adták.
Ebben nincs semmi érdekes, sokan tették ezt akkor, és még azóta is, de ez az Albert a leghíresebb példány lett mind közül.
A kicsi fiú szervezetét valószínűleg nem terhelték túl felesleges fizikai munkákkal – talán a mosdás belefért -, így maradt szabad kapacitása, hogy elmélkedjen a világ nagy összefüggésein. Addig-addig elmélkedett, míg egy szép nap fogott egy ceruzát (esetleg tollat, erről nem regél a krónikás) és leírt valami nagyon csúnyát és világrengetőt.

E=m x c²
Ezt így odalökte, nesztek, gyerekek, lehet belátni, hogy minden relatív.
És amikor valami nagyméltóságú professzor, akinek ugyanez nem jutott eszébe, felháborodva megkérdezte: „ki merészel itten ilyen eretnekségeket írogatni? „ valaki azt mondta: úgy hívják a gazt, hogy Einstein. Albert Einstein.

A korszakos jelentőségű, kócos prof portréja a világ legismertebb arcképeinek egyike. Nekem is tetszik, ahogy a tiszteletreméltó koponya nyelvet ölt a vele packázó világra.
Szóval Einstein, Ulmból. Ez már valami.

Ezt azonban még nem tudtuk, mikor elindultunk felfelé a Frauenstrassén. Nézelődtünk, szívtuk magunkba az ismeretlen illatát.
Kerestük a kiáltó különbségeket az otthonunk és az idegen város között. Meglepő módon nem találtunk sok ilyet, úgy tűnt, az a szakadék, amely évtizedekkel ezelőtt szélesen tátongott a két ország között, mára jelentősen szűkült. Az utakon ugyanannyi autó – csak a minőségük, általános állapotuk sokkalta jobb, mint a magyar utakat használó kollégáiké. Rozsdás kasznit, durrogó kipufogót egyszer sem láttam, hallottam. Az utcák ugyanolyan szélesek - csak a burkolatukat rendesen karbantartják. Szemetelni nem divat, a házak falait sem csúfították el mindenféle graffitik. Viszont. Van azért egy kakukktojás, méghozzá szép,nagy. A főpályaudvar és vidéke.
Na, ott igen, ott van kosz és szemetelés. Mintha ott gyűlne össze mindenki, aki szereti elcsúfítani egy városka harmonikus képét. Érdekes, de még az ott lebzselő emberek arcán is látszott az igénytelenség, rosszra való hajlam. A pályaudvar közvetlen szomszédságában épült egy hotel, de nem az a klasszikus fajta. Sok helyütt van ilyen a világban, az átutazó vendégek kiszolgálására építették. Szinte kötelező jellemzőjük a koszlottság, a sörrel és mindenféle gyanús folyadékkal lelocsolt házfalak. Egyiknek sem lennék a lakója, legfeljebb, ha kést nyomnának a torkomnak.
Nem vet túl jó fényt egy magát a teremtéstörténet egyik legnagyobb találmányának kikiáltó világcégre, ha a városban működő egyetlen részegysége éppen ezzel a lohasztó látképpel és helyszínnel szemben üzemel.
Pedig így járt a McDonald's. Ha jobban belegondolok, ilyen hervasztó miliőben még soha nem láttam Mekit. Érdekes lenne tudni, ki volt ott előbb: a Meki, akkor még kulturáltabb környezetben, vagy a kosz - ez esetben nem értem a helyszínválasztást.
Nos, be kell valljam töredelmesen, nemhogy erre mászkáltunk, hanem még le is ültünk a gyorsétterem egyik utcán álló asztalához. A kényszer vitt oda bennünket, átvéve a parancsnokságot lábaink és beidegződéseink felett, mivel ebben az időpontban – este kilenc körül járt az idő - nem leltünk más vájút, a gyerkőcök pedig éhesek voltak. Belépve azonnal feltűnt, hogy az összes alkalmazott -az eladóktól a takarítókig - török vendégmunkás. Nem voltak túl mosolygósak és lelkesek, nem is csoda. Muszáj-munka ez is, de jó, hogy van. Örömet viszont nem adhat.
Ettük, amit kértünk, közben nézelődtünk. Az étterem hátsó traktusa egy építkezésre nézett. Hatalmas markoló uralta a tájképet, aznapra már befejezte a sitt takarítását. Mögötte omladozott a bontásra ítélt épület – ritka szomorú látványt nyújtott.
A területre nézett két asztal. Kis idő elteltével leült oda az étterem egyik takarítónője, tálcán hozott magával valami burgert és cigarettát. Evett, majd rágyújtott, s közben az omlasztás alatt álló egykori házat nézte. Biztos voltam benne, hogy nem azt látja, hanem valahová befelé néz. Magányosnak tűnt. Bizonyára neki is van férje, gyerekei, s életük nem mentes a problémáktól. Talán állandó a veszekedés odahaza a pénzhiány miatt, a férjével való kapcsolata már csak látszólagos,a gyerekek rég kiábrándultak szüleikből, és inkább gyanús fazonokkal lógnak.
Akár az ő fiai is lehetettek volna azok a tizennyolc év körüli srácok, akik egyszer csak elrohantak mellettünk, de olyan sebességgel, mint a gepárd. Egyikük szorongatott valamit a kezében és úgy száguldott, hogy hátra sem nézett. Zsebtolvajok, az már biztos, akik épp a zsákmánnyal menekülnek bármerre, ami messze van a tett színhelyétől. Utol nem érik őket a rendőrök, maximum, ha a srácokat nyomkövetővel látták el a bölcsiben.

Mikor hazaindultunk, kissé jobban magamhoz is szorítottam a táskámat, mert nehogy én legyek a következő. Bámészkodó turista, aki félig önkívületben számolgatja a szebbnél-szebb macskaköveket a talpa alatt. Ideális célpont, de hála istennek, nem találtak vonzónak az enyveskezű ifjak.

Még mielőtt bárki is felróná a mestergerendára, hogy Ulmba a büdös életben el nem megy, hiszen láthatólag micsoda fertő lakozik arra, máris megnyugtatnám: ennyi volt a kedvszegő tapasztalások felsorolása, hálátlan turistaszemem elé nem került semmi egyéb, a városra nézve dehonesztáló dolog, ez pedig nagy szó, tekintve hogy öt napig voltunk ott.
Mostantól fogva csupa napsugár és málnafagyi következik, élmény élmény hátán. Lesznek nők meg sör meg szép ruhák, és sok-sok játék. Mindenki válogassa ki a számára felcsigázót.

A mekis vacsora csak egy aprócska intermezzo volt az estéli mászkálásban, hiszen nem csak étkezési célból indultunk neki. Követtük a Frauenstrassét a belváros felé, és az első sarkon befordulva máris egy csendes -és igen, macskaköves – utcába érkeztünk. Az egyik ház aljában egy klasszikus szépségű játékokat kínáló bolt működött, kirakata telis-tele volt nyers- és festett fából készített vitorláshajókkal, járművekkel. Ha jól emlékszem, babaház is csalogatta a kislányokat.
Meg az anyukáikat.
Az utca néhány száz méter után kiszélesedett, és terecske lett belőle, ahol egymás mellett működött három kávézó, pubféleség. Aki ismerős Budapesten, annak jusson eszébe az Astoria vonzáskörzetében található Mikszáth Kálmán tér. A Nap már lemenőben volt, a kovácsoltvas utcalámpákban lassacskán kigyúltak a sárgás fények. Meleg nyáreste lévén tele volt az összes asztal. Mint idehaza általában, itt is főleg a húsz és negyven év közötti korosztály iszogatott, szórakozott.
Most nem terveztük, hogy közéjük telepednénk, a gyerekek nem díjaznák az ötletet. Egyébként is ültünk aznap eleget, a kényszerű vonatozás okán. Zárójelben (ilyenben) tenném hozzá: órákkal érkezésünk után felfedeztem magamon, hogy valami nem százas. Reng a föld? Aztán rájöttem: a vonat mozgása valahogyan hasonlít a hullámok hátán lovagoló hajó ringatózásához, következésképpen becsípődött nálam valami ringatózó-ideg. Később aztán kicsípődött, hála szervezetem működésének.

Szembe jött egy díszes kút, nosza, odaállítottuk a gyerekeket, fotóra. Amikor a kép elkészült, én mentem volna körüljárni a kutat, hátha lelek rajta valami táblácskát, ami elmondja, mikor és miért állították. Menésemet megakasztotta két pár lábacska, mely valahogyan egy perc alatt került tőlem ötven méternyire. Menni kellett hát utánuk.

Találkoztunk még egy díszkúttal, oszlopának tetején lovagi páncéljában éppen Szent György molesztálta pallosával a sárkányt. Ezúttal már meg sem próbáltam táblácskát keresni, a kicsinyek futottak tovább a kis forgalmú utcában.
Megakadt a szemem egy különleges üzleten, melynek ajtaja fölött, amolyan cégér-jelleggel egy rémísztő méretű zöld madár lógott vagy ült, a lényeg, hogy nem esett le. Kolibri, ez volt a bolt neve, nyilván innen a totemállat.
Ezt a kirakatot sem sikerült behatóan tanulmányoznom, de annyit sikerült felfognom, hogy különlegesen szép anyagból készült, egyedi szabású ruhákat árulnak.
Aztán egyszer csak ott álltunk az ulmi dóm tövében. Kimaradt egy légcsere, mikor megláttuk az égbeszökő tornyokat, az óriási pilléreket és egyáltalán, az egész épület méreteit. Döbbenetes volt, életemben nem láttam még ekkora templomot. Olyan érzés volt állni a tövében és kifacsart nyakkal látni próbálva a torony tetejét, mintha a felhőkön túlra, valami istenit keresve néznénk, és látnánk. Megrázó volt. Bevallom töredelmesen, könny szökött a szemembe.
Némi tudnivaló Wikitől. Muszáj, hiszen nem mehetünk el csak úgy, passzívan mellette.
Wiki tehát azt meséli, hogy 161,53 méter magas tornyával az ulmi székesegyház a világ legmagasabb keresztény temploma. Evangélikus templom, a gótika minden gyönyörűségét magán viseli, az embernyi méretű festett üvegablakoktól az aprólékosan faragott elemeken át a kedvelt rózsamotívumig. A templom nem valódi székesegyház, mivel soha nem volt püspöki székhely, ezt jelzi az egyetlen torony is. A tizennegyedik században kezdték építeni, ám a tizenhatodik századi vallásháborúk idején szükségesnek vélt átalakítása leállt, és csak a tizenkilencedig században folytatták újra. Mikor elkészült, tizenegy évig ez volt a világ legmagasabb épülete.
Nagyjából húsz méterrel a csúcsa alatt van egy kilátó, ahová csigalépcső visz fel. Szép időben az Alpokig is ellátni onnan.
Látva a templomot és olvasva annak történetét persze, hogy Ken Follet Katedrálisa jutott eszembe.
Amikor úgy-ahogy felocsúdtunk és messzebb sétálva visszanéztem az épületre, a lenyugvó nap éppen aranyos, meleg fénnyel öntötte le a székesegyházat. Mesebeli volt. Sikerült lefotóznom, bár akárhogy próbáltam befogni a keresőbe, nem sikerült a csúcsot is hozzáfognom.
Sétáló- illetve bevásárlóutcába érkeztünk. Egymást érték a cipőboltok, drogériák, bizsus szentélyek.
A márkanevek az itthon megszokottak voltak, nyilván ezek az üzletláncok érkeztek meg hozzánk a rendszerváltás utáni években. A Bahnhofstrasse-n jártunk, nevéből is kitűnik, hogy a pályaudvarra visz.
Ezután szereztük meg tapasztalatainkat az ulmi McDonald's-ről, hazafelé pedig másik utat választottunk.
Nagyon jól tettük, ugyanis az akkor már fáradt gyerekeket nagy meglepetés várta: egy szép zöld park kellős közepén különös mászóka ácsorgott a sötétben. Noé bárkája vagy valami ahhoz hasonló, de mindenképpen egy háromemeletes fahajó, szép, piros falakkal és tetővel. Azonnal megígértették velünk, hogy másnap visszajövünk ide.
Óránkra pillantva észbe kaptunk, hogy az a másnap már nincs is olyan képtelenül messze, hazasiettünk hát.
Gyors mosdás és irány az ágy.
Holnap nagy nap lesz. K.B. (Kedves Barátunk) mindannyiunk füle hallatára kimondja a boldogító igent.