Bumm-bumm, bomm-bomm, néha egy kis bimm-bamm, de tényleg csak elvétve. Nehéz ezt a helyén kezelni hajnali fél hétkor. Ki mer harangozni éjnek évadján?
Még szerencse, hogy a gyerekek nem ébredtek fel rá. Milyen szerencse, hogy én igen...
Ilyen ösztönös reakciók ébrednek az ember szervezetében, mikor a legszebb álmából indokolatlanul felzavarják. Hogy a székesegyház harangját halljuk? Ez nagyon szép, más körülmények közt elandalodnék.
De hallga csak! Úgy tűnik, eddig a giling-galangozás.
Filmszakadás.
A következő tudatosan észlelt hang – egyelőre kép nélkül – azt hiszem, a férjé. Arra próbál rávenni, hogy keveredjek ki a jó meleg, puha ciha öleléséből, mert itt már mindenki éhen hal, menjünk reggelizni. Tényleg éhes lehet, ha fél kilenckor klakkban-frakkban cirkulál a lakosztályban.

Erőt veszek magamon, és százhatvannyolc centiméteres tengerszint feletti magasságommal együtt a fürdőbe vonulok. Nem kifejezetten legionárius díszlépés. Potrien kibelezne érte, mehetnék travaux force-ra.
Hideg víz a szem alatti bőröndök eltüntetésére, szempillaspirál, hogy süssön rólam az igényesség. Közben kis segítséggel a gyerkecek is felöltöznek, alászállhatunk az első emeletre.

Lift helyett a lépcsőt választjuk, valahogyan így egyszerűbb a lejutás a kis, kövezett díszkerthez, amelyen keresztül elérhetjük a restaurántot. Belépve kellemes zsizsegés fogad. Az asztalok nagy része foglalt, mindegyik mellett az álom melankóliáját még arcukon viselő vendégek öntik magukba a magyar ízlésnek kissé gyenge kávét, kis harapásokkal tüntetik el a ropogós zsömlét és a kedvelt magvas kenyeret, közben halkan beszélgetnek.
Választunk egy négyfős asztalt és megrohamozzuk a svédbüfét. A gyerekek, állításuk szerint, megkívánják a fűszeres sajtkrémet, mely az ő univerzumukban eleve elrendelt párja a málnalekváros kenyérnek. Ám a kompozíció nem lehet teljes két csík sült szalonna nélkül, melyek kunkori és ropogós vége összecsókolózik a málnadzsemmel. Egy pillanatig sem lep meg, hogy a fele sem fogy el – fúj, de rosszul néznek ki felkiáltással, melyet egyébként én magam is osztottam-, de azért a nagy bögre, gőzölgő kakaót, amit a mosolygós pincérnő hoz nekik, szívesen megisszák.
Mikor végeztek, kiszaladnak a kis udvarba felfedezni minden bokrot, hangyapetét, férjjel tehát van egy kis időnk meginni a kávét és enni néhány morzsát.
Az étterem iskolapéldája a németek kedvelt stílusának: letisztult és szögletes – ívek, oválisok még tévedésből sem jutottak be a helyiségbe -, de ezt jól ellensúlyozzák a hatalmas ablakok, az üvegtető és a rengeteg zöld növény. A kávé mellett simán beszállhatunk a fotoszintézisbe is. A bútorok a legjobb minőségűek, az utolsó csapszegig.

Reggeli után jól tápláltan, mint egy szakasz bébihörcsög, visszalépcsőzünk a szobába, majd némi vakarózást követően nekiindulunk, hogy meghódítsuk az előző este talált hatalmas mászókahajót.
Valamit elfelejtek, érzem. De mit?
Ja, meg is van. Végül is, bagatell. Mindössze a polgári esküvő napja virradt fel.
Az esemény csak délután ötkor veszi majd kezdetét, van hát időnk teljesíteni a gyerkőcöknek tett ígéretet.
Az utca népe nyüzsög. A németek ugyanúgy nyüzsögnek, mint mi, ezt állapítottam meg. Élelmiszerboltba, drogériába, gyógyszertárba, vagy csak úgy, egyik irányból a másikba.
Egyszer csak megakad a szemünk egy közepes méretű üzleten, az elsőn, amilyet itthon még sosem láttam.
Én. De aki szerelmese az itt árusított portékáknak, annak bizonyára már a talajrezgések megsúgták volna, hogy szentélyhez közelít.
Legyek szíves fellebbenti a fátylat, tudom.
Jó, tessék.
Az első pillantásra is legalább hetven négyzetméteres modellbolt plafonig érő polcsorai telis-tele voltak a Warhammer 40000 nevezetű online-szerepjáték festhető és imádható figuráival, és minden olyan kellékkel, szerszámmal, melyek a játék során használatosak. Egy igazi paradicsom, ezt még én is sejtettem, pedig nem vagyok otthon az ilyen típusú játékok világában.
Megfelelő ellentételezésért hajlandó vagyok rábökni a guglisztrítvjún a pontos címre.
Aki elájult, annak kérnék egy kis repülősót. Ammónium-karbonát, ha ez segít. Köszönöm.

Hogy eljussunk Noé homokozós bárkájáig, mindössze a Frauenstrassét kellett követnünk. Ebben az utcában laktunk, ugyebár.
Kánikulát ígértek aznapra, s már délelőtt tízkor érezhető volt, hogy a németországi Aigner Szilárdok nem tévednek, valóban harminc fok feletti hőmérséklet várható.
Beugrottunk a közeli élelmiszer üzletbe, hogy italt és némi rágcsálni valót vegyünk a városjáráshoz. Nézegettük a kínálatot, megállapítottuk, hogy résen kell lenni ezekkel az eurókkal, mert azon kaphatjuk magunkat, hogy a két eurós csokoládéért itthoni pénznemre átszámítva hatszáz forintot fizettünk.
Végül másfél liter ásványvízzel, egy liter almalével, és egy csomag babapiskótával távoztunk a helyszínről.
Az almalé egy számunkra ismeretlen márkájú, ám kellemesen folyékony fajta volt, a címkéje szerint apfelschorle. Igazán karakteres név egy ilyen nemes italnak, de hogy mit jelent....?
Sebaj, folyik, jöhet.
A modellbolt után a következő kereskedelmi alegység, melyet itthon nem találhatunk egyelőre, egy török internet café volt. A töröksége abban állt, hogy - bármily meglepő -, egy török férfi üzemeltette, s amennyire az utcáról betekintve meg tudtam állapítani, tele volt aggatva török nyelvű falragaszokkal, képekkel. Őszintén szólva, ez az üzlet volt a leginkább leharcolt állapotban az eddig látottak közül. A tulajnak bizonyára kevéske bevétele lehetett, s nem tudott elég pénzt visszaforgatni a vállalkozásába.

A Kisasszonyutca egy kereszteződésbe torkollt. Szokásuk ez az utcáknak, ez a torkollás.
A kereszteződéseknek pedig, hogy át akarnak menni rajtuk.
A túlsó partra átszökdécselni hasonlatos volt egy, a túlélési reflexeket vizsgáló teszthez.
Az első rohanós átkelésünk után jöttünk erre rá. A cseles közlekedésiek nem hagynak időt pszichésen és fizikailag felkészülni az aktusra. A piros lámpa minden előzetes figyelmeztetés nélkül egyszer csak elalszik a szemközti oszlopon. Ha elbambult az egyszeri közlekedő, gyorsnak kell lennie, mert a zöld jelzés hasonlóképp tiszteletlenül viselkedik. Villogás nélkül vált vissza pirosra, az autósok pedig nem kifejezetten lassan indulnak is. Ez a pillanat pedig képes az embert a zebra kellős közepén érni. Tehát ugrik, szökken, lábnyomot sem hagy és várja a több perces dudaszót, mely párban jár matriarchális felmenőinek minden gyengédséget nélkülöző megidézésével. Idehaza, tenném hozzá, s persze nem minden sofőrnél. Németországban ilyesmi nem fordult elő. Szerintem még soha.
No, de a lényeg, hogy kidolgoztuk azt a sebességet, melyet használva egészen bajorosan tudtunk átzebrázni.

Kétségbeesett átkelésre egyébként azért volt szükség, mert azon az oldalon tanyázott az Árnyék, mint a jó boszorkány, emezen pedig a Tűző Nap.

Az Árnyék kebelébe sietve kis híján nekirohantam az ulmi városháza egyik oszlopának.
Sem az oszlop, sem én nem kezdtünk zavart hebegésbe, mely szerint végtelenül sajnáljuk e modortalan egymásnak csapódást, neveltetésünk nem enged ilyetén hóbortokat. Különösképpen az oszlop mea culpázhatott volna, ha lefejelem téglavörös őkelmét, és odahanyatlok a tövébe.
De mivel Baden-Württembergben éppen nem volt jelentős a lemeztektonika, az oszlop nem jött közel hozzám, így agyrázkódás helyett megtekinthettem magát, az épületet, amely az ulmi óváros bejáratának is mondható.
A mögötte kezdődő utcák és terecskék megőrizték a régiek ízlését, amire a maiak nagyon büszkék. Igazán szép épületek állnak itt sorban, a Duna partján. Merthogy Ulm is a Duna gyermeke. Emiatt valahogyan még közelebb éreztem magamhoz ezt a várost.
Nagyon különös volt látni, hogy idefent, közel az eredetéhez, a Fekete-erdőhöz, mennyivel keskenyebb a meder, mint Magyarországon. Én a Dunát behunyt szemmel is széles és mély folyamnak látom, amely méltóságteljesen vonul végig az országon. Fura volt belegondolni, hogy ez a közepes méretű folyóvíz azonos a magyar Dunával.
Az óvárosban azonban nem tudtunk hosszabb sétát tenni, mert nem akartuk lekésni saját magunkat Noé homokozójánál. Azért én voltam oly önző, hogy szaporázás helyett lecövekeltem megbámulni és persze lefotózni a városháza falát. Ritkán ragad el a vágy, hogy falakat fotózgassak a tűző napon állva, de most mégis megtörtént. A kényszer másokat is megtámadott, rajtam kívül még három, fényképezőgéppel osonkodó turistával sasszéztuk körbe egymást, hogy ki-ki megtalálja az ideális szöget fotói elkészítéséhez. De nem járt arra az Ideális Szög. Valahol a szomszéd épület tetején ücsöröghetett, egy magasságban a városháza tetejével, és sóhajtozott, hogy mennyire szépséges képeket is lehet készíteni onnan, ahol ő lebzsel.

Úgy lett volna az igazi, ha egy képbe befogható az egész fal, hogy a látvány a legteljesebb lehessen, de sajnos ez nem ment, kénytelen voltam szétdarabolni az élményt.
Így külön kép készült a két, egymás fölött a falba simuló óráról, melyeknek mutatói, és tekergőző indákra hasonlító kerete aranyozottan csillogtak a fényben, és csillogásukkal csak kiemelték a számlapokra rajzolt római számokat. Mert azok rajzok voltak, kalligráfiák, nem egy-két lélektelen ecsetvonás.
A házfalat teljesen elborító képek különféle jeleneteket ábrázoltak, rajtuk hadvezérekkel és más dicső férfiúkkal, illetve embercsoportokkal. Bizonyára Ulm vagy Németország történetéből vett események és személyek voltak ezek, de sajnos a világháló önző módon megtartotta magának a magyarázatot. Fakóvörös árnyalatúnak tetszett az egész fal, ettől egységesebb lett a sokféle ábrázolás. Hogy végképp magához ragasszon a látvány, egy kőből készült, nagyobbacska erkély nyúlt ki az utca fölé, párkányát pedig dúsan burjánzó lila virágok borították, mintha csak gallért alkotnának, hogy ékesítsék az önmagában is szép építészeti elemet.
Ezen a ponton, a sokadik fotó után, már nem tudtam úgy tenni, mintha nem hallanám a családom egyre türelmetlenebb kiabálását. Kissé unták magukat a városháza árkádjai alatt, ahová művészkedésem idejére bevackolták magukat. Elbúcsúztam az én szerelmetes falamtól – nincsenek nagy igényeim, egy fallal is szerelembe tudok esni- és kissé behúzott nyakkal közelítettem meg a velem egy GPS-koordinátán élőket.
Pici feszültséget tapasztaltam rajtuk, de ez oszladozni látszott, mikor elértük a lépcsőt, melyen leereszkedve – nem zuhanva – megközelíthető volt a hajós homokda.

A gyerekek persze két aprócska Boeing sebességével landoltak a lépcső alján és száguldottak is befelé, hogy birtokba vegyék a létesítményt. Kerítés vette körül a kisvárosi dühöngőt, gondolom, a kutyák és arra járó rozmárok távol tartása végett. Ellenőriztük, hogy nem tíz-, csak két-háromféle módon tudnak magzataink megsebesülni – megfenyegettük őket, hogy ne merészeljék -, majd a lelkiismeretes szülői viselkedésben megfáradva lerogytunk egy árnyas padra. Ittunk egy-két kortyot és körülnéztünk. A hajó egy kisebb terecskén állt, melyet jobb felől, legalább tíz méteres magasságból a város egyik nagy forgalmú főútja határolt. Ez a tíz méter annak a terméskőből rakott, mohával itt-ott benőtt falnak a magassága volt, melybe építették az általunk használt lépcsőt is.
A játszótér és a park így védve volt a forgalom zajától, bűzétől.
A padok mögött, ahová leültünk, egy mesterséges patak locsogott, vize tiszta volt, olyannyira, hogy különféle vízinövények, jól érezvén ott magukat, egész kis szigeteket alkottak rajta. A szigetecskéket kacsagalerik használták. Úszkáltak a hűvös vízben, és odahajókáztak az őket kenyérdarabkákkal csalogató sétálókhoz. Amennyire láttam, a patak folydogált tovább a város belseje felé, néhol kisebb-nagyobb köveken bukdácsolt át.
Közben kiderült az apfelschorle személyazonossága is. Jöttek a kicsinyek, hogy kérnek inni almalevet, ízibe, felbontottuk hát a kérdéses palackot. És ledermedtünk. Ez az almalé nem az az almalé volt, hanem fröccs, amit a mi kis cukorfalatjaink zsigerből nem kérnek. Úristen. Mondtam én. Szomjan fognak halni, minket az önvád marcangol egész életünkben satöbbi. Minidrámánk közben a kicsiny buborékok önfeledten lubickoltak a borostyánszínű lében, közben mintha nyenyenyenyeee-t daloltak volna. Bár valószínűleg ezt a sokk miatt hallucináltam.
Megint a nyelvtudás hiánya babrált ki velünk, mint tavaly, Pompeiben. Ott a romokat kerestük elkínzottan, megjártuk a Vezúvot, majd a kiindulási pontnál esett le, hogy ha öt órával korábban az ellenkező irányba sétálunk úgy száz métert, felfogván, hogy az arra mutató „scavi” feliratú tábla romokat jelent, oda jutunk, ahová menni akartunk.
A gyerekek szerencsésen túlélték az ivás borzalmait, visszatérhettünk hát megkezdett elfoglaltságunkhoz, mely kimerítette a semmittevés fogalmát. Amint ott tettük a semmit, csörgött a férj telefonja. A vőlegény kopogtatott és tudni akarta, merre rongáljuk éppen kedves pátriáját, mert szeretné megvitatni a délutáni forgatókönyvet.
Nagy szerencsére elérhető közelségben voltak ők is – az ők összefoglaló névmás, mely a kérdéses időpontban tartalmazta a vőlegényt, a menyasszonyt, a vőlegény édesanyját és öccsét -, odajöttek hát Noé bárkájához, majd meghívtak minket egy kávéra, üdítőre a szemközti kávézóba. Kacérkodtunk az abrakolás gondolatával, de hamar megbeszéltük magunkkal, hogy elég lesz majd valami gazdagabban összeállított szendvics is, hiszen az esküvői vacsora kora este veszi kezdetét.
Nagy hiba lett volna tele gyomorral megjelenni, hiszen egy hagyományos bajor ételeket kínáló fogadó volt a célintézmény, ez a reklámszöveg pedig egyet jelentett a tányérokat elborító husikkal csülkökkel. Meg sok-sok sörrel. Annak külön rekesz kell az ember hasában, erre most jöttem rá. Amint a külvilágban szállítják a palackokat, belsőleg is úgy kéne elraktározni azokat a fél litereket.
Sikerült kitervelni mindent a délutáni esketésre, felcihelődtünk hát, érzékeny búcsút vettünk, főként a parti kacsáktól és mindenki ment a maga útján. A karórámra pillantva felugrott a szemöldököm és azonnali hazatérésre biztattam a családot. Ebédidei egy óra volt, négykor pedig már teljes díszben, illatosan kellett a világ előtt állnunk. A szobánkba visszaérve szendvicsgyártásba fogtam, ez meg is evődött igen gyorsan, és még egy kis pihenésre is maradt idő.
A mi kvartettünk elsődleges jellemzői közé tartozik, hogy az időben elkészülés és elindulás csak villámlátogatásokat szoktak tenni nálunk, de már fejlődünk, ezt mutatta az is, hogy négykor a forgatókönyv szerint álomszépek voltunk.
Mielőtt elhagytuk a lakosztályt, még egyszer kiborítottam a táskámat és ellenőriztem, hogy van-e benne pénztárca, neszeszer, ha restaurálnom kéne magamat a nagy ijedtségben, kis kardigán, tartalék halásznadrág a fiúcskának – nem mintha pecázni indultunk volna, inkább azért vittem magammal, hogy ha meg találna gyulladni a fekete ünneplő nadrágjában, megmenthessem.
Egy fél literes palack, mely lánykorában Kókadt Kólát tartalmazott, most viszont már vizet, úgy döntött, nincs jövője annak, hogy én őt arra a kicsi helyre bezsúfoljam, zippzár általi agyonnyomatás céljából, így minden dudorodási képességét latba vetette, hogy szabotálja a táska becsukását. Győzött a dögje, kénytelen voltam körömcipőben, nadrágkosztümben, ünnepi sminkben végigvonulni a nagyszerű Ulmon, miközben a táskámból röhögött kifele egy kólásüveg. De muszáj volt, a hőség miatt nem indulhattunk el víztelenül.

Közben összekapaszkodtunk a menyasszony egyik vendégével, aki majd' harminc éve él Ulmban, tehát remek, árnyasabb utcákat ismert, melyek a városházához vittek. Útközben Borsónak igazán úrinős kellemetlensége támadt: a rózsaszín kalapja állandóan elfordult, ezért a rádolgozott virágdísz elcsúszott a mértani középtől.
A harmadik nyaffnál elvettem tőle. A kólásüveg is elosztogatta beltartalmát, végre koncentrálhattunk a menyegzőre. A városháza melletti kis utcában már összegyűlt az egész násznép. Lévén ez a polgári szertartás volt, csak a szűk család és a tanúk – ezek egyike volt a férj – jelentek meg. A vőlegény hozzátartozóit természetesen ismertük – az édesanyja talán még szaladt is utánam Balatonon, hogy elkapja az utánam repülő pelenkámat -, ám a menyasszony családjából még senkivel nem találkoztunk. Egy pillanat alatt elbűvöltek, és ezt túlzás nélkül állíthatom. A portugál származású édesanya királynői tartású, mediterrán szépség, kitűnik akárhány ember közül. És táncol, ahogy a lánya is. Szóval a menyasszony az anyatejjel szívta magába a tehetséget és a lelkesedést.
A menyasszony, akiről ugyebár egy köztársaságot neveztek el, tőle örökölte termetét, eleganciáját és szépségét. Az apuka, aki édeslányaként szereti a menyasszonyt, bár nem vér szerinti szülője, úgyszintén szimpatikus, barátságos férfi. De akikkel szerelembe estem - bármily hülyén hangzik is -, a menyasszony Portugáliából érkezett rokonsága, nevezetesen a nagymamája, aki magával hozta a párját és a barátnőjét. A bemutatkozásnál azonnal kezet szorítottak, mosolyogtak és kedveseket szóltak, de sajnos csak a hangulat jött át, mivel portugálul sem beszélek. Most nagyon sajnáltam, annyira jó lett volna velük elcsevegni.
Mindhárman jócskán nyolcvan fölött jártak már, de igazán frissnek látszottak. Ez a diagnózisunk helyesnek is bizonyult, mikor megtudtuk, hogy mindhárman táncklubba járnak, a nagyi itt ismerkedett meg a bácsival alig néhány éve. Róla kiderült, hogy soha életében nem járt még ötven kilométernél messzebb a szülővárosától.
Most azonban repülőre ült, mert szívesen elkísérte párját az unokája esküvőjére, és őszinte, gyermeki örömmel fordult minden és mindenki felé. Komolyan, ölelgethetnékem támadt, mikor rájuk néztem.

Mire mindenki mindenkinek bemutatkozott, eltelt az idő, mehettünk is be a házasságkötő terembe.
Hozzá kell tennem, hogy a gyerekek eközben nem szép nyugodtan álldogáltak a fal töviben, hanem fel-alá futkostak, főleg persze az aktívabb életszakaszban lévő Bori. Hároméves gyerektől senki nem is várt egyebet. Mindig ott termett, ahol éppen érdekességet vélt felfedezni, igyekezett benne lenni a pörgésben. Így tett például a házasságkötő terem hivatali szobájában, amikor szívbaj nélkül vette volna ki a gyűrűket a díszdobozból. Természetesen finoman nem engedtük neki.
Amikor kinyitották a dísztermet, hogy megkezdődjék a polgári esküvés, kulturáltan bevonultunk és mindenki elfoglalta a számára kirendelt helyet. Ez persze főként a házasulni vágyókra és tanúikra vonatkozott. Vicces lett volna, ha diszkréten elvegyülnek a násznép közt, aztán lehet őket keresgélni. Mivel a házasságkötés Németországban történt (ha ez mostanra valaki számára nem vált világossá, most így, kerek perec, megmondom), a férjem, mint tanú viszont magyar (ezt is tudjuk), hivatalból kirendeltek számára egy tolmácsot, aki a német anyakönyvvezető minden ékes szavát fordítani volt köteles. A szertartás bizonyos pontján meghatónak és útravaló bölcsességek kosarának sejthető verset olvasott nekünk az anyakönyvvezető. A tolmács úgy érezte, hogy a férjem nem fogja feljelenteni a hatóságnál, ha egy-két szóvirágot elfelejt lefordítani.
Ezt megpróbálta oly módon elsumákolni, hogy közben az eskető hivatalnok ne vegye észre. Sikerült is neki, közben ő maga és a férj is összeszorított szájjal próbáltak nem röhögni. Ezt csak azért láttam, mert a szertartás kezdetén előresuhantam, az anyakönyvvezető asztalával egy magasságba, hogy fotózhassak. Közben szerencsére vége lett a versikének, így a férj és a tolmács ismét hivatali kötelezettségüknek élhettek. Ez azért volt szerencsés, mert egyszer csak vigyázzállást rendelt el a vezetőnő, eljött a nagy pillanat, a nyilatkozattétel ideje. A házasulandók arcán látszott, hogy ők maguk sem hiszik el teljesen, hogy itt vannak és ezt csinálják. Kissé elvarázsoltan álltak fel és válaszoltak a kérdésre, mely szerint kijelenti-e és akarja-e. Az elmúlt tizenöt percben egyikük sem gondolta meg magát, úgyhogy két darab igent kapott a hivatali hölgy, majd felkérte a feleket, hogy váltsanak gyűrűt, aztán kijelentette, hogy a családjog értelmében ők most már férj és feleség, lehet csókolózni.
Magyarán nincs visszaút, meg hadd kérjek három nap gondolkodási időt, meg a gázon hagytam a tejet és hasonlók. Az anyakönyvbe beírták szép új nevüket,mely főleg az ifjú feleségre vonatkozott. Róla továbbra is el volt nevezve egy köztársaság, ezt a tulajdonságát magával vitte a házasságába is. A szertartás legvégét sajnos már a termen kívül töltöttem, mert Bori odarohant hozzám az esketés közben és ordítozva kérdéseket tett fel. Hát ez sajnos nem pálya ilyen magasztos helyzetben, úgyhogy kiiszkoltam vele a másik helyiségbe. Valószínűleg elunta magát, addigra már alaposan megvizsgálta a menyasszony édesanyjának strasszkövekkel ékesített körmeit. Ez volt egyébként az emberek felszedésének módja a gyereknél. Ha látott egy festett körmöt, odasétált az illetőhöz, megmutatta, hogy őneki is van ám olyanja, málna színű, és máris örök volt a barátság.

A közös örülés és szipogás után óriási kalamajka vagyis KALAMAJKA vette kezdetét. Először nem értettük, miért támadt hirtelen a cikkcakkban rohangálás. A sofőrök, akik a lagzi helyszínére szállították a nagyérdeműt, ott logisztikáztak valamit a járdaszegélyen, nagy vehemenciával. Mi felváltva ácsorogtunk és kergettük Borit, és kedvesen mosolyogva ábrándoztunk, milyen jó is, hogy nem a saját esküvőnkön veszünk részt, így nem a mi dolgunk a diliházat működtetni.
Egy idő után rá kellett ébrednünk, hogy ezek ott felénk mutogatnak, kvázi velünk fog történni valami, meglepetésszerűen. Feszülten várakoztunk és vártuk a sorsunkat, mint a kiszavazós műsorok szereplői.
A menyasszony tanúja vált ki a kupaktanácsból és megosztotta velünk a titkot: arról beszélgettek, hogy minket melyik autóval tudnak elvinni a vacsorázdába, mert - és ettől leesett az állunk – napokig tartó melóval szereztek nekünk gyereküléseket. A menyasszony tanúja nyerte el a lehetőséget a sofőri szerepre, mert az ő autójába fért el a két ülés. Mire bepréselődtünk oda, az sem volt két perc, lévén a gyerekülések utálják, ha bekötik őket a helyükre,és a végletekig képesek ellenállni. Pont, mint a rakományaik.
Férj le is izzadt, mire az ülések felfogták, hogy ki itt az alfa hím, de a lényeg, hogy néhány percen belül a szolid esküvős autókaraván – három kocsi alkotta - már Ulm utcáit rótta, és határozottan haladtunk valamerre.
A sofőrünk a menyasszony tanúja, a hókarú és éles eszű, a pacsirtahangú és napsugaras mosolyú Rami néha ugyan ordítozott kicsit a hangfelismerő GPS-ével, amikor az az istennek nem volt hajlandó meglelni azt a négy kilométerrel odébb található helyet. Egy nőies oroszlánüvöltés aztán meghátrálásra kényszerítette a kis műholdas helytartót, és odavezetett a domboldalon álló hangulatos fogadóhoz.
Az utazáshoz azért szervesen hozzátartozott Bori állandó csiripelése és nem egyszerű kérdései.
Nézte egy ideig a pilótaülésben helyet foglaló Ramit, majd azt kérdezte: Ki ez? Miért ő vezet? Hogy hívják? Miért nem beszél úgy, hogy én is értsem? (mármint Bori). Beszéljen úgy.
Raminak persze végig fordítottuk angolra a magvas kérdéseket, és mivel van humorérzéke, könnyesre röhögte magát, mindazonáltal próbált válaszolni is a kiscsajnak. Mondta, hogy a neve Rami, és nagyon szívesen beszélne úgy, hogy Bori is értse, de sajnos nem tud magyarul. Vártuk, hogy a gyerek feloldozza-e, s a végén úgy tűnt, igen.
A vendégfogadóhoz egyszerre érkeztünk az ifjú párral, és a légkondis autókból kiszállva egyszerre is szédültünk meg az oltári hőségtől. Mostanra már dúlt a beígért harmincnégy fok, szellő se rebbent. Szerencsére az asztalunk felett masszív fatető adott jótékony árnyékot. A levegőég felől tehát biztonságban voltunk, de a föld változatlanul ontotta magából a forróságot. Nagyon megörültünk hát a bajor népviseletbe öltözött pincérnőnek, aki, bár kissé lassan, de azért hozta a söröskrigliket, melyek oldala izzadt a melegben. A gyerekek rendelését sajnos vissza kellett küldenünk, mert a számunkra hagyományos szűrt almalé helyett schorle-t, vagyis ugye fröccsöt hoztak nekik. Az este során többször is tapasztaltuk, hogy az almalé számukra egyenlő a fröccsel, lassan és tagoltan kellett hát a rendelést leadni. Először nem is hitték el, hogy valaki nem fröccsöt rendel, de aztán hozzászoktak.
Amikor én kerültem sorra az igényeim kinyilvánításában, már vettem a levegőt valami sörféle óhajtásához, de az ifjú asszony megakasztott, és utólag nagyon boldog voltam ezért. Azt javasolta ugyanis, hogy kóstoljam meg Hugot. Mivel a műintézmény kizárólag táplálkozással kapcsolatos szolgáltatásokat kínált, gondoltam, hogy nem valami emberfélét hoznának ezüsttálcán. Hugóról hamarosan kiderült, hogy egy igen kiváló koktél, mely fehérborból készült szénsavas ásványvíz hozzáadásával, lime és menta, illetve némi bodzaszörp adja meg a pikantériáját.

Itatja magát nagyon, ezért az ember a pikantériára koncentrálva hajlamos elfeledkezni az alkoholfokáról. Miután a harmincnégy fokban másfél óra alatt megittam belőle hármat, ezzel együtt elfelejtettem vizet inni hozzá, nálam is beütött az alkoholfok, bár nem volt vészes. Rajtam kívül senki nem vette észre, de hogy enyhítsem a helyzetet, kerestem valami egyéb és szelídebb folyékonyságot. Az első kezembe akadó poharat megragadtam, gondolván, hogy minő szerencse, itt egy kis almafröccs és kortyoltam egy jóízűt. Mellényúltam. Az almafröccs más pohárban lötyögött. Ebben speciel sör volt.
Én és a szervezetem azért túllendültünk a megpróbáltatáson minden további nélkül.
Amíg az én románcom este hat tájban kialakult Hugóval és tetőpontjához érkezett olyan fél nyolc körül, a násznép felnőtt tagjai már túlestek nagyjából a negyedik környi röviden, és a hangulat kezdett emelkedni. Mindenkinek jót tett hát, mikor óriási tálakon kihozták a bécsi szeletet krumplisalátával, a kolbászkákat és nagyalföldnyi húsokat vegyes körettel, aztán a fagyikelyheket és egyéb desszerteket. A gyerekek sült krumplija is finom volt. Ezt onnan tudom, hogy nekem kellett megennem, mert nekik fontosabb dolguk támadt az evésnél: menni kellett csúszdázni és rohangászni az étteremben nemevő többi gyerekkel. Nem volt probléma számukra, hogy egy kukkot sem értenek egymás szavából, remekül elröhögcséltek. Összehaverkodtak egy hat év körüli német kisfiúval, aki ráhajtott Borira. Ezt úgy csinálta, hogy folyton ment utána és próbált a látószögébe férkőzve vicces hangokat és mozdulatokat produkálni. Az én leányom a lábamnak támaszkodva csendes megvetéssel szemlélte a produkciót, de a kis krapek nem látszott észrevenni ezt.
Kis idő elmúltával azt vettük észre, hogy szokatlan a csend, tehát a szőke minilovag elgaloppozott valamerre.
A szülei vették gondozásukba, végre-valahára.
Az étterem egyébként tele volt, főleg, hogy egy nagyjából hatvan személy számára összetolt asztalóriás mellett egy gyógyszergyár tartott privát családi napot. Amíg ott üldögéltünk, iszogattunk, eszegettünk, a pincérek nem egy érdeklődőt voltak kénytelenek elküldeni, helyhiány miatt, a delikvensek pedig szomorkásan távoztak. Nem is csoda, hiszen mind a fogadó, mind pedig az ételek csillagos ötöst érdemeltek. Az épület egy dombocska tetején állt, nagyjából öt méternyivel magasabban, mint a parkoló szintje. Mellette, de tőle függetlenül működött egy panzió, számos menő kocsi állt odakint. A fogadó maga tágas és nagy területet elfoglaló, sátortetős ház volt, ablakain zsalugáterek, párkányain muskátlihegyek, az elülső homlokzatot pedig falécek díszítették. Elcsépelt kifejezéssel élve, tipikus bajor épület volt, ám éppen ez adta meg az autentikus élményt. Nincs ez másképpen idehaza sem. A ház közvetlen közelében vénséges faóriások oltalmában a miénkhez hasonló asztalok sorakoztak. A különbség leginkább abban állt közöttük, hogy a mellettük helyet foglaló vendégek a lerészegedésnek mely stádiumában jártak. Volt, aki nemrég érkezvén, még a program elején tartott, de volt olyan férfiember is - egyébként gyakorló apuka, azt hiszem, épp a szöszke törpeamorózóé -, aki már szép teljesítményt mondhatott magáénak, néhány literrel vezetve a társulat tagjai közt.
A fogadó szintjénél alacsonyabban, de az étterem területén, egy hosszú sávon egymással összetolva kígyózott a gyógyszergyáras bulinak rezervált földterület. Ők a maguk szeparáltságában kiválóan mulattak. Szinte minden férfin kockás ing volt.
Ahogy múlt az idő, ránk tört a fáradtság, amikor pedig beesteledett, egy emberként kezdtünk cihelődni indulás céljából. Öreg vagy gyerek, mindenkit kimerített az eseménydús nap, kezdve persze a végzetes dolgot cselekedő ifjú páron. De, hogy ne adjuk meg magunkat oly könnyen a minden további hatás ellen tiltakozó szervezetünknek, levezetésként meghívást kaptunk az újdonsült ( miért pont sült, miért nem újdonfőtt?) feleség szüleihez, egy pohár italra. Ha őszinte akarok lenni, mi, négyen, de főként a gyerekek, legszívesebben már a szobánkban lettünk volna, de nem hagyhattuk ki a koccintást, mely a „csak egy italra ugorjunk be” PR néven futott. Persze az ember a gyerekeire való tekintettel bármikor mondhat udvariasan nemet. Meg is tettük volna, ám sajnos nem voltunk a magunk urai utazás tekintetében. Idefelé is hoztak minket, visszafelé pedig az új sofőrünkké avanzsált hölgy -aki már nem Rami volt – természetesnek vette, hogy csatlakozunk a többiekhez és mivel ő a maga autójával az örömszülők hajlékát célozta meg, muszáj volt hozzá alkalmazkodnunk. Odaérvén alkoholizálás vette kezdetét, a sofőrök részéről is. Kicsit pislogtunk a magyar KRESZ-hez idomult lelkünkkel, de reméltük, hogy a hölgy tudja, mit csinál. Menet közben megtudtuk a házigazdától, hogy ez a hölgy mestere az eltévedésnek, főként éji órán. Kivételes élmény lesz valahol a Duna partján autókázni éjjel kettőkor...
Sajnos úgy tűnt, hogy a „csak egy italra beugrunk” – dolog átalakult „ ha már beugrottunk, igyunk még egy kicsit” programmá. Tizenegy óra volt már, mi teljes kínban toporogtunk a nappaliban, hogy a sofőrünk mikor veszi már észre szorult helyzetünket, és hogy mennyire otthon kéne már lennünk, hiszen Boti nagy kínlódás után elaludt a szőnyegen és Bori is nagyon nyűgös volt már.
Az ifjú asszony sietett segítségünkre és szólt a hölgynek, hogy mennénk immáron. Tíz percen belül a cipőnket vettük, fél óra múlva pedig már ki is szálltunk az autóból a szálloda előtt. Nem vacakoltunk a fürdetéssel, lecibáltuk az örömünnepben megfáradt ruhadarabokat a kicsinyekről, akik erre fel sem ébredtek és mi, magunk is siettünk a tollasbálba.
Szükségünk lesz az erőnkre, mert holnap jön az egész utazás gyerekek által leginkább várt attrakciója: Legoland bevétele.

Mikor Zacsek, a cseh boltos orrát megcsiklandozzák a nap első sugarai, valahol az epret termő cseh szavannákon egy apró fekete állatka szeméből is kiveri az álmot az időre programozott péklapát. Periszkóp hiányában ő maga megy a felvilágba faggatni a természetet, vajh’ milyen időjárás és kormányzat uralkodik aznap felettük.
Boldogságában, hogy a kőzetlemezek nem távolodtak el egymástól jelentősen, míg ő aludt, jó pajtását, egérkét szólongatja hangosan. El akarja újságolni neki is, hogy a tektonika normális mértékű, ráadásul inog az államfő pozíciója.
A vakond azonban süket egérkét tapasztal, a nagyobb kövek szentlélek által tartott összeállítása felől nem érkezik válasz. Se egy reggeli ahoj, se egy szintén reggeli puskalövés, mely jelezné, hogy egérkét legszebb álmából verte fel a tektonika.
A lövések elmaradása felhőket kerget a kis bányász homlokára, s már ugrik is, hogy megtudja e különös viselkedéshiány okát.
Az ajtót betörve tragikus látvánnyal találja szemközt magát. Egérke az ágyában fekszik, és nincs valami jó bőrben. Hatalmas dunyha borul föléje, fejét piros sállal kötötte át és izzad, mint a homlok.
És még csodálkozik.
A vakond ezt nem találja természetellenesnek. Megnézi egérke homlokát, mely tüzesen süt, mint a nyári nap sugára, majd ellenőrzi, mi a mai program mellkas tájékon.
Borzalmas dolgot tapasztal: a rágcsálónak dobog a szíve. Ez azonnali cselekvésért kiált. Az élettanban kikupált vakond eszét vesztve rohan a körzeti Bölcs Bagolyért az odvas fához.
Pöttömnyi Bagira módján felmászik a magasba és elfogyasztását kockáztatva addig ordibál, míg az alvó bagoly feladja ezt az elfoglaltságát. Bölcsességet és némi fásultságot árasztó szemei egy-egy vegyes ízvilágú óriási nyalókára emlékeztetnek.
Szárnyai alá kanyarintja orvosi táskáját és repül is egérkéhez. A kiszállási díjat ma reggel elnézi és hevenyészve megvizsgálja a cincogit. A diagnózis - amely hümmhümm, ám mi fordítsuk bronchitisnek – felállítása után előveszi füveskönyvét és kikeresi belőle, miféle drog kell egy rágcsáló bebikázásához.
A győztes a matricaria chamomilla. Ezt rendeli egérke számára, majd távozik a szelek szárnyán.
Bagoly azonban elfelejtett egy stratégiailag fontos elemet: nem ellenőrizte, hogy a lelkes kis alagútszörny rendelkezik-e alapismeretekkel a kamilla mibenlétéről.
Íme a drámai felütés. A kisvakondnak se sima, se fordított fogalma nincs, hogy néz ki az orvosi székfű.
Ezen a ponton meg kell jegyeznünk: igen komoly botanikai ismeretekre van szükség ahhoz, hogy strigulázni tudjuk, hányszor nyúl mellé a vakond növényhatározás közben.
Mi egyebet tehetne, mint hogy a közönség segítségét kéri, s meg is kezdi szűkebb pátriájának zaklatását. Mókus enné a makkot, de két harapás között ott terem a kisvakond és rámutat egy nyilvánvalóan más növényre: nem-é az a keresett székfű? Mókuska tudja, hogy nem, de annyira sajnálja a vakondot, hogy nincs szíve levezetni számára, mennyire ostoba. Így csak nemet int a fejével és őrli tovább a száraz zárvamaradó termést.
A rétre kiérve a vakond összetalálkozik a nyuszival. Nem lévén ott más virág, rámutat a pitypangra: hátha az vón a kamilla. Nyenye - állítja a nyuszi.
Következőleg a vakond meglátogatja a Lusta Békák tavát – a benne lakó lusta békákkal együtt-,
és meginterjúvolja a döbbent zöldeket a tündérrózsa kamillasága felől. Negatív.
A vakondban kezd szétáramlani az ideg, éppen ezért a magát hol alma, hol körte formájúra zabáló sünitől csak egyszer kérdezi meg valami liláról, hogy az- e, amit ő keres. Süni agya felszíhatta a körtelevet, mert meg se hallja a vakondot.
Kamilla tehát sehol. A vakond egy kőre rogy és sírdogál. Egyszer csak ütemes kattogás üti meg a fülét, amely közelebbről nézve vonatnak bizonyul. A vakond hirtelen ötlettől vezérelve úgy dönt, elhagyja az országot és a tudatlan kisállatok helyett keres olyan életformát, amely látott már kamillát.
Felül hát a legutolsó kocsi ütközőjére, s miután az odagyűlő barátai közül a süni mosolyogva hozzávág egy piros almát, megkezdi utazását.
Kísérleti filmes mini epizódként megtekinthetjük a „vakond az alagútban” című etűdöt, mely csak pár másodperces ugyan, ám bizonyítja a sejtést: a vakond tényleg nem látszik a sötétben.
Óvodai ismereteink segítségével kitalálhatjuk, hogy a vonat Hollandiáig utaztatja a kis potyautast.
A hollandságot erősítendő, a távolban tétlenkedik egy fehér szélmalom.
Ameddig a szem ellát, lila tulipánfejek sütkéreznek a napfényben. Az egyik valamiféle kísérleti rádióadó lehet, zajok és zörejek hallatszanak belőle . Meg mozog is. A vakond megpöcköli a virág kelyhét, ám a Ki nyer ma? stúdiója helyett egy méhecskét lel benne.
A háborgatott döngicse nem túl udvarias a külföldi vendéghez. Mielőtt az szóra nyitná száját, zsémbelve tovarebben.
A vakond nem csügged, leszakít egy szál tulipánt és elsétál vele valamiféle vízpart felé.
Az első élőlény, akitől információt kaphat a virág mibenlétére vonatkozóan, egy málhás szamár, aki jóindulatúan tagadja, hogy az egy kamilla lenne.
Ám, hogy az elvesztett remény helyett valamit adjon is kisvakondnak, bútorhúzogatásra emlékeztető iázással meginvitálja a hátára, a vakond azonban két lépés után levetődik róla, mert a megpillant valami kékeset és fotoszintetizálót.
Az se kamilla.
Egyszer csak panaszos hang, úgynevezett sírás üti meg a vakond fülét. Egy óriási kosár adja ki magából ezt a hangot.
Talán szomorúfűz vesszejéből fonták, s ez okozza szűnni nem akaró depresszióját, ám a vakond közelebb lépve látja, hogy a kosár tartalma kesereg, egy egész rajnyi tengeri hal. Kint vannak a vízből, s ez nem okoz számukra eufóriát. Hallomásból tudják, hogy az ilyen típusú társasutazások világhíres konyhapultokon szoktak végződni.
Nem túl vonzó életpálya egy békés tengermélyi legelészést tervező pikkelyesnek, a vakond azonban a heresérvet is kockáztatva kiszabadítja a halakat a vizionált serpenyőből.
Egyikük felajánlja a vakodnak, hogy hálából vízbe folytja, pattanjon csak a hátára! A kis dinka pattan is, a majdnem-filé pedig leviszi a víz alá virágot szedni. A vakond random üzemmódban letép egy tengeri rózsát,
és bár gyanakszik, azért csak fogja, mint potenciális kamillát.
Ám ekkor!
Arra úszik egy cápa és elnyeli a halat, vakonddal együtt. Ő se überkedhet azonban túl sokáig, mert van szerencséje bekapni egy műcsalit. Ennek egyenes következménye, hogy lehalásszák, majd császármetszést hajtanak végre rajta. Bendőjéből épen és emésztetlenül csordogál kifelé a vakond, akinek első dolga, hogy a halásszal tisztázza: kamilla-e, amit szorongat vagy sem. Hát ez se kamilla.
Ki is hajítja a vakond az ily módon értelmetlenül kinyiffantott tengeri rózsát.
A vakondnak szerencsés napja van, a halászok ugyanis nem dobják őt a tengeri rózsa után, inkább magukkal viszik Afrikába. A kikötőből tevekaraván szállítja a romlandó hallal teli ládákat a sivatagba. Érezhető némi logikátlanság a szállítmányozásban, de minket most a kis csehszlovák disszidens sorsa érdekel, aki az egyik halszagú ládán utazik vigyorogva. Egy banánpálma alá érve használatba veszi őrjítő has-és karizmait, és felperdül a fa tetejibe. A dús fürtről letör egy szál gyümölcsöt és mivel világpolgár, tudja is, hogy nem a belét kell eldobni és a héját megenni. Mire elfogy a banán, leszáll az éj a harmadik kontinens vakondban dús felén.
Az errefelé egzotikus ételnek számító kisállat másnap reggel nyújtózik egyet, körülnéz a pálmáról való lejutási lehetőségek terén és az ugrást választja. Egy boglyas puha dolgon landol, amely felpattan, üvölt egyet és kergetni kezdi a vakondot. A kergetőzés egy szakadék szélénél ér véget, ahol a vakond válaszúthoz érkezik: széttépik vagy szörnyethal. A feszültség tetején egy zsiráfnyak ível át a mélység felett, a vakond pedig átmászik rajta a biztonságos túloldalra. Az oroszlán – úgyis, mint boglyas, puha és üvöltő - merevre rémülve a vérengző lombevőtől, elkullog. Hogy hadviselésben alkalmazkodjék a zsiráf öv alá menő nyakhajlításához, kiölti rá a nyelvét. Lehet elájulni.

A férfias küzdelem hidegen hagyja kisvakondot, inkább elgaloppozik a zöldbe. Valami furcsát érez,
s rájön, hogy az út is halad vele együtt. A karcsú, csíkos mozgójárda egyenlő szokott lenni a kígyóval.
Ez a mozgójárda nem csak úgy van, hanem még éhes is, az éhségűző fehérjebombának szánt kisvakond azonban megmenekül.
Pár lépés után szép, színes virágerdő terem előtte. Mennyi lehetséges kamilla!
Szed egy kis sárgát, zöldet, pirosat, majd elkap egy közeli ágon bámészkodó papagájt, mondaná meg, melyik a kamilla. A papagáj, aki persze folyékonyan beszél csehszlovákul amolyan cudar vendéglátó módjára kecmec nélkül kiröhögi a kisvakondot. Felhívja azonban a figyelmét egy, a kazalban kókadozó piros, a tulipánéhoz hasonló kelyhet viselő növényre. Illusztrálja a felhasználási javaslatot. Mutatja a vakondnak, hogy szívja csak tele a tüdejét az isteni odőrrel.
Az szót fogad, s ekkor kultúrtörténeti pillanat következik: egy fekete kisállat szeplőtelen imidzse darabokra hullva fekszik előttünk a porban.
Mert mi történik? A kisvakond tüdejét teleszívva a bódító illatokkal, szabályosan betép.
Ott lebeg ég és föld közt lehunyt szemmel, majd a bódulat múltával elnyúlik a talajon.
A helyszínre érkező kifejlett elefántnak is elég egyetlen slukk, és máris ott lebeg a vakond mellett.
Aztán eloszlik a rájuk boruló köd, s kissé kótyagosan bár, de lábra állnak.
A kábító növénnyel való első együttlétét ily módon átvészelő kisvakond immár érett férfiként állhat a társadalom elé, s mint ilyen, nem számolva veszéllyel, kínokkal, szörnyekkel és természetvédőkkel, folytatja egyre kétesebb kimenetelűnek tűnő hajszáját a kamilla után.
Még fel sem ocsúdott igazán a kábulatból, máris itt a következő vész: egy méhecske, határozott csípési szándékkal. A vakond megvívja a maga harcát, s győztesen kerül ki belőle.
Másodjára majdhogynem áldozatául esik egy igazi predátornak. Az erdő szélén várja a vacsiját a Borneóról bevándorolt kancsókavirág, aki ilyenkor, este hét tájban szokta végezni napi rendes ragadozását.
Most az arra cserkelő vakondot tervezi levadászni, bejáratott haditerv szerint.
A kulcs a megtévesztés. Neki pedig van olyan kulcsa.
Igazán senki nem gyanakodna egy szerényen lógicsáló, majdhogynem bamba aurájú lágyszárúra,
ki szép, halovány kancsóját úgy kínálja a magas tápértékű érdeklődőknek, akárha a tündérek mesés itala duzzasztaná bensőjét.
Ám amikor a szomjas vándor a kancsóka hatósugarába ér, az villámsebesen rácsapódik, s az élőszövet tündérlötty helyett maró, savas nedvekbe fullad.
Igazán prózai játék. Kancsóka ezért a neten a Szirén nicket használja.
De mindezen előkészületek kárba vesznek, a vakond ugyanis túl nagynak bizonyul az elnyeletéshez.
Azért az egyik ujját megcsócsálja a kancsóka, kvázi becsületből.
Utazása olyan hosszú immár és olyféle szörnyekkel kell hadba bocsátkoznia, hogy a vakond ünnepélyesen az Odüsszeusz nevet adományozza magának.
Egy alkalommal véletlenül a prágai egyetem könyvtárába sikerült betúrnia magát, ott merítkezett meg az ókori literatúrában. Elégedetten nyammog, miközben a sok szép jelző közt válogat. Gondolhat magára, mint fényesre, bajnokra, leleményesre, bölcsszívűre, hősszívűre. El is pirul a megilletődöttségtől.
Mint mesebeli druszája tette, ő is folytatja kontinenseket meghódító utazását, s ehhez egy eddig ismeretlen, veszélyforrásokkal teli rémszerkezetet vesz igénybe: a hőlégballont.
Mielőtt bemászna az erdőszélén felejtett lassú járműbe, jól beleszagol férfias hónaljába, s így bátorságra szert téve eloldja a köldökzsinórt, mely a ballont az anyafölddel még összeköti.
A játszi szelek azonnal hátukra kapják a hőlégballont, s az kényelmesen utazhat rajtuk hegyeket, völgyeket, földrészeket hagyva maga mögött.
Az egykori börtönszigetig tart a kellemes légi út, ott az erejét vesztett ballon kidurran, mint a golyósrágó és lezuhan. A maradványok alól kikecmergő vakondot különös érzés keríti hatalmába. Ez itt a Mátrix, belepottyant egy vírusfertőzött programba, amely kizárólag egyforma barna nyulakat generál.
Ezen egyforma nyulak vannak vagy százan és fülecskéjüket billegetik.
A vakond elmélázik, milyen furán értelmezik újra az ausztrálok ezt a trilógiát. Meg is fordul a fejében, hogy keres egy telefont és beleüvölti, hogy operátor, vigyél ki innen!
De ahogy Neo sem tudott szublimálni a Smith ügynökkel való kontaktus elől, a vakond sem úszhatja meg az ismerkedést az egyformákkal. Kedvesen üdvözli őt az első az egyforma nyulak közt, a vakondban pedig elsimulnak az ágáló ellenérzések.
A nyúl nem tűnik veszélyesnek vagy természetfelettinek, főleg, mikor kiderül, hogy ő és egész népe drogfüggő.
A vakond immár cimbiket láthat bennük. Felteszi az ezerdolláros kérdést: tenyészik-e erre a kamilla? A nyúlvezér nem tipródik sokat a válaszon, inkább elcipeli a vakondot egy szép kaszálóra, hogy nézzen széjjel. Kamilla természetesen nincs sehol, hapcivirág annál inkább. Nyúlék klánja ezek szerint tüsszentőporban utazik.
A vakond tüsszög vele egyet, hogy meg ne sértse vendéglátóit, mert ha begorombulnak, talán még őt is elszívják. Ezen egészségmegőrző program elmúltával a vakond konstatálja, hogy csak az idejét vesztegette a drogos nyulakkal, így hát „kösz a semmit!” gesztussal bemászik a számára odarendelt kengurutaxiba.
A kizsákmányolt erszényes aprócska terhét a hármas valami megállójában teszi le, a viteldíj egy darab nyalóka. Élelmes állat ez a kenguru. Követi a kapitalista árszabást.
Amíg a vakonddal együtt feszülten figyeljük a síkot, befut egy szép darab jegesmedve, aktatáskával.
Órájára pillant, és már jön is a járat. Ez is csak amerikai filmekben és a mesében létezik.
Egy szép nagy, saját jószántából mozgó és szolgáltató bálna fékez a kikötőben, kinek hátára kicsike székeket szereltek fel valakik.
A vakond és a fehér maci helyet foglalnak, a táska pedig némi hókuszpókusszal rádióvá változik.

A felcsendülő muzsika valamely elfeledett mester alkotása lehet, melyet a csehszlovák televízió kamarazenekarának adaptációjában hallhatunk, élvezve azok utánozhatatlan vonó- és fúvókezelését.
Igaz, csak néhány taktus, de benne van a szívük-lelkük.

Mielőtt elmerülnénk az élményben, a maci a táskájába száműzi a hangjegyeket, mert a bálna kiköt.
Mint kiderül, jegeséknél van a végállomás. Miközben a macicsalád örül a papának, de főleg a vásárfiának, a kisvakond a szétfagyás útjára lép. Toporog, fújkálja a kis mancsait, de hiába, nem tud alkalmazkodni a jégvilághoz. Más éghajlat szülötte ő. És még sör sincs.
A jeges család úgy tűnik, nem éhes, mert konzerválás helyett a kisvakondot ellátják egy meleg kötött sapkával, amely jótékony hatással van a vérkeringésére.
Ezt a jótettüket ellensúlyozandó, kiteszik a kis szerencsétlent egy jégtáblára, annak a fenekére suhintanak,
hadd ússzon isten hírével. Vaya con Dios!

A vakond pici agya nem terheli magát helyzetfelismeréssel, hogy tudniillik a kis fekete ki fog nyúvadni a zimankóban. A jégtábla lötyörészik, uszikál, ringatja hátán a vakondot, aki alól egyszer csak kifogy a sapka.
Egy, a Fürge Ujjakon nevelkedett polip kilopja alóla a szupi kis fonalgombolyagot, hogy ízibe sálat kössön belőle, ott, a tenger mélyén. Őt is félretájékoztatták fajának szabályos viselkedése felől.

A jégtábla szerencsére ráfeküdt egy barátságos tengeráramlatra, s egy nagyváros kikötője felé sodródik.
A civilizáció biztatóan közeledik, ám ekkor! A nézőtér felsikít! A jégtábla elolvad, a vakond a tengeri szörnyek zsákmánya lesz! Azonban erről a koromszínű vadállatról lehull a lepel: Risztov Éva sehol nincs hozzá képest, úgy végighasítja egy levegővel a maradék tíz-tizenkét kilométert, mint a pinty!
Ez persze képzavar, melyet szépséges anyanyelvünk ápolgat, hiszen a pinty szerkezeti felépítése merőben eltér a vízi tartózkodásra tervezett lényekétől.

A vakond heroikus tette nem marad gyümölcs nélkül, hisz az ígéret földjére érkezett utolsó karcsapásaival.
Ímhol, a kapitalizmus bölcsője, Jenkínia!
A jégtáblákhoz és nyugodtan mozgó élőlényekhez szokott szemet irritálja az a tömérdek autó, mely az utakon száguld. Sós szemfürdő nélkül képtelenség végigélni azt a pár másodpercet.
Az atomkor pirinyó Odüsszeuszát azonban nem tántoríthatja el több száz tonnányi száguldó fém, műanyag és átütött karosszériaszám. Szeme előtt a cél: orvosi székfüvet a világ akármelyik szegletéből! Ez is egy szeglet, az út túloldalán pedig ott terpeszkedik a botanikus kert!
Ám szinte lehetetlen megközelíteni. Sehol egy átkelő, csak a pufogó kasznitenger. Oly közel, s mégis oly távol! Ám a kelet-európai módszerekben jártas vakond feltalálja magát: szívbaj nélkül felszedi az utcakövet, és átmászik az úttest alatt a túlsó oldalra.

Ímhol a botanikus kert, ahol már beléptekor elámul a tömérdek latin nevű „szára van és vizet kér” típusú élőlény láttán. Főként dzsungelekben őshonos fajok ismerhetők fel az értő néző számára, így azonnal tudható, hogy itt se lesz kamilla.

Hogy a dráma fokozódjék, valóban nem termesztenek székfüvet itt (se), azonban a mi vakondunk és egy másik példány pillanatok alatt sejtes szinten egymásra kattannak. A másik, aki valamikor szintén cseh földet porhanyósított, valami hatóságilag érthetetlen szabadságvágytól fűtve addig ásott, amíg sikerült átásnia magát a föld túlsó oldalára. Nem pont így tervezte, megelégedett volna azzal is, ha csak Nagy-Britanniáig jut, de a Csalagút megzavarta a tájékozódásban, és végül valamelyik miami strandon kötött ki.
A homokozó gyerekek hatalmas ovációban részesítették, annyira megörültek a szakszerű homokdombnak.
Amíg az amerikás vakond sztorizgat, a hazájához hű darab ámul és bámul, micsoda fejlesztések vannak környes-körül. Távirányítós ásó! Forgatja, nézegeti a varázsos készséget.
Bármennyit anekdotázgat is az amerikás rokon, nem tudja elkendőzni a szomorú tényt, hogy ő se tart kamillát. Hogy szolgálati gépjárművével felvághasson, kiviszi a kisvakondot a repülőtérre.
A vakond a poggyászkocsi tetején ücsörögve várja, hogy igénybe vegye a vasmadarat, s a csomagtérbe száll. Nem volt elég neki a fagyhalál közelsége a jégtáblán, most szeretné, ha az élet elszálltának érzete kiteljesedne őbenne. Ilyen élmény beszerzésére tökéletesen megfelel egy személyszállító Airbus poggyásztere, ott még a fagyiban is összeállnak a benne kavargó széttrancsírozott gyümölcsdarabok.

Nem tudni pontosan, Odüsszeusz kebelében milyen érzések kergették egymást körbe-körbe, midőn útja végén szülőhazája felé tartott. Kis fekete alteregója mindenesetre az ablakra tapad, és izgatottan kémleli az alanti világot. Egyszer csak feltűnnek alatta szülőföldje búzatáblái, kis házai, villanyóra leolvasói.

Amikor saját pátriáját sejti maga alatt, aprócska mancsával kilöki a repülőgép ajtaját – életszerű -,
és egy ejtőernyő segítségével végrehajtja a landolást, melynek becsapódási helye a Bölcs Bagoly ingatlanja.
A tulajdonos ,nappal lévén, alszik, ám a jellegzetes vakondzajra felhúzza a rolót bölcsességtől vakító nyalókaszemein. Úgy dönt, hogy megevése előtt audienciában részesíti a vakondot, és meghallgatja a nekikeseredett világutazó sirámait.
Röviden összefoglalva: nem nő a világban egy szottyadt tő kamilla sem.
A sötét lelkű bagoly erre a pillanatra várt, mióta füveskönyvét becsukva útjára indította a jóhiszemű lényecskét.
Kitárja tollakban és kisállatok maradványaiban gazdag szárnyait, átkarolja az egyikkel a vakondot,
és irányba állítja. Úgy helyezi, hogy a mindjárt megszégyenülő kisemlős nagytotálban rálásson hátra hagyott túrására. Ránéz a kisvakondra, és valami beteges módon Desdemonát látja benne.
Ez esetben ő volna Othello, aki ugye a tőrrel….
No, de látvány is okozhat szúró fájdalmat. A színpad kész, övé a főszerep. Felemeli orvoslástól megizmosodott jobb szárnyát, s rámutat egy fehér szirmú, sárga porzójú virágra, mely szégyenlősen növekszik a vakondtúrás felett, nagyjából zenitben.
Látod, te kis hülye? Az ott a kamilla, mindvégig ott volt, csak kitolásból nem szóltam, kíváncsi voltam, meddig keresed.
Odüsszeusz pici másának idegszálai nem csirkehálóból, hanem sodronyból teremtődtek. Az illik egy kemény hobóhoz, aki vadállati módon a föld alatt él és olyan szabad, mint a Pokol Angyalai.
Kies szerda reggeleken fél karral és kihegyezett acélásóval feltúrja magát egy sörgyár udvarára, majd amikor félig-meddig tökrészeg, kacskaringózva ás tovább Prága felé, hogy kipörögje magát.
Hősiesen fogadja az átverést, ám kisméretű fejében már körvonalazódnak a megfelelő revans részletei.
A formálódó forgatókönyv szerint Bölcs Bagoly mostantól felveszi az arisztokratikus Néhai előnevet.
A krónikák szerint rút halála lesz. Meglehet, kamillateába fullad majd. Egy uralkodónak legyen humorérzéke.
Most azonban a vakond mosolyog, s álmélkodva rohan a kedvesen bólogató kamillavirágok felé, akik szintén részt vettek az ő lóvá tételében, s ezért tűzben-vízben puhulászva kell megfizetniük.
A vakond megragad egy virágos bögrét, melybe nem kis erővel szaggatja bele a kamillavirág fejeket. Leszáll velük földalatti világába, s rájuk zúdítja a lobogó, forró vizet. A virágok metamorfózisa egy pillanat alatt megy végbe, s néhány pillanattal később a vakond úton van egérkéhez, hogy torkára zúdítsa a jóízű meleg gyógyitalt.
A sokat megélt vakond fáradozását végül gyógyulás koronázza.
A halódó egérke az első korty nedű után felkel és jár, nemsokára pedig a vakonddal együtt kortyolják az orvosi székfű levét.

Azért sejthető, hogy ha egérke nem épül fel a kamillateától, a vakond személyesen verte volna nagyon.

Menjünk el rája. (Furcsa víziszörny lehet az, mellesleg.)
Az a legegyszerűbb.
Mi is ezt a logikus, mindamellett emberbaráti megoldást választottuk, amikor Kedves Barátunk (a továbbiakban K.B.) sörivás közben, napirend előtti felszólalásában meghívott bennünket a sajátjára.
Az eseményre Messziában, egész pontosan bajorföldön került sor, ez év (ami most folyik) augusztusában. Elmondható, hogy jól sikerült, mindenki remekül érezte magát. És ennyi.
Igen, lehetne ennyi, ha csak egy száraz és tényszerű táviratban akarnék erről valakinek beszámolni.
De nem akarok, mert nem igaz, hogy csak ennyi volt.
Homérosz is úgy érezte valamiért – talán magas volt a levegő párA tartalma a kritikus időpontban -, hogy az Odüsszeia bárkit, sőt mindenkit érdekelni fog, bestseller lesz az összes agorán, és még az utókor is emlegetni fogja. Ez utóbbiban igaza is lett. Sűrűn emlegetik – bár kevéssé nyájasan - például a gimnáziumi tanulók, mikor hozzájuk vágják Devecseri Gábor örökbecsű fordításának nagyjából négyszáz oldalas eredményét. Én is koccantam vele tartalmas diákéveim során. Agyamat meg is hackelte a műremek, és felülírta a memóriámat ilyesféle jelzős szerkezetekkel, mint: hókarú Nausziká, leleményes Odüsszeusz, meg a kedvencem: mily szó szökkent ki fogad kerítésén! Szegényebbnek érezném magam a hókar adta kincsszó nélkül.
Skizofrénia híján nem képzelem magam szakállas és sajnálatosan vak regélőnek, de azért a mániáját magamévá teszem, és interpretálom valahogyan, miféle élményekkel gazdagodtunk mi, ott, Messziában.
Nem is volt az olyan rég, mikor e sokszor megható, ám számos alkalommal idegborzoló történet elkezdődött. Földtörténeti szempontból kilenc év maximum egy fél csuklásnyi időnek vehető.
A németországi Ulmban indultak be és gördültek tovább az események, a nagybetűs élet – alias ÉLET szeszélye és játékos kedve szerint.
Abban az évben az Életre úgy március tájékán jött rá a viszketegség, hogy csinálni kéne már valami értelmes dolgot, mondjuk játszani egy jót. Egész télen odabent ült a vackán, unott képpel és kezdődő depressziós tünetektől szenvedve nézegetett kifelé a behavazott világra. Ez nem igaz, hogy folyton csak fehéres hidegek ömlenek az égből, és nagyon vigyáznak, nehogy kilógjon alóluk valami egyéb színű dolog.
No, majd én megyek és rendet csinálok ott, kint - pattant fel tettre készen az Élet, majd ezzel a lendülettel elaludt.
Amikor felébredt, már kitavaszodott. Nagyon helyes, mondta ő magában, összejött ez a melegedés dolog nélkülem is. Hogy távollétemben ki mozgatta a szálakat, fogalmam sincs, de jövök neki eggyel. Hanem most irány a nagyvilág, ahol hemzsegnek a játékosjelöltek és alig várják, hogy történjen velük valami izgalmas. Esélyes, hogy ők ezt nem így látják, de sebaj, majd megjön a kedvük.
Mindenekelőtt kell egy színpad, valami stílusos és elegáns, mert ebben a szezonban erre szottyant kedve: kellemesen tágas helyiség, gondosan csiszolt parkett, egész alakos tükrökkel, s a zene az uralkodó entitás.
Egy táncterem. Kiváló. Tudok én, ha akarok - veregette meg saját vállát az Élet.
Most jöhetnek a játékosok.
A nagybetűs egyik kezével megragad egy szépséges fiatal lányt, aki portugál édesanyja és német édesapja találkozásának okán Németországban jött a világra.
Tizenkilenc éves, óriási zöld szemekkel néz a világba és lát is, nem csak úgy bámul ki a fejéből – tudható, hogy nem melegedni járt az egyetemre -, s ami történetünk szempontjából a lényegi körülmény: tehetséges és lelkes versenytáncos. Őt most hagyjuk is a parketten, hadd gyakorolja a csirkeséta névre keresztelt, önmagában meglehetősen nevetséges táncelemet, melyet a cha-cha-cha járása közben tekinthetünk meg.
Ezt a bizonyost én magam is tanultam és gyakoroltam. Kétségtelenül ad az embernek sikerélményt, de végzése közben kerülni kell az egész alakos tükörbe történő belenézést. A látvány azonnali hatállyal ihletvesztést okoz. Na de.

Ugyanez a parkett már csalogat egyre közelebb és közelebb egy fiút (K.B.-t, ugyebár), éppen a mi kis hazánkból.
A fiú - sok szép emlékkel a szívében és még több eseménnyel a háta mögött, melyekre csak foltokban emlékszik - nemrég végzett a Műegyetem villanykarán, és abban a kilenc évvel ezelőtti időpontban éppen betanulási idejét tölti egy német multinál, melynek termékskálája széles spektrumú. A magas minőségű autóalkatrészek mellett kellemesen megfér benne a HB-s grafitceruzával tekerhető magnókazetta is.
Mit ad isten, ez a fiú is csürdöngölős fajta. Én már csak tudom, ő volt a táncospárom idehaza.
A betanulási időszakot Stuttgartban kell eltöltenie, ott dobog ugyanis a vállalat szíve. Ifjú titánunk becsomagol hát a kofferbe némi váltás alsóneműt és a tánccipőjét. Ez nem azért tánccipő, mert a Kispál koncerteken ebben tapossa a placcot, hanem mert különösen összecipészkedett formája van, puha nyersbőrrel bevont talppal, hogy a parketten simán csusszanjon.
Amint kissé berendezkedett és megszokta valamelyest új körülményeit, az ifiember beidegződéseit követve elindul, hogy felkutasson egy megfelelő klubot, ahol művészetét minél magasabb szintre emelheti. S ha lehet, nem egyedül.
Művészetének emelése során és talán éppen cha-cha-cha közben perdült vele szembe a zöld szemű, tizenkilenc éves lány. Az Élet pedig elégedetten dőlt hátra, hiszen a sok meló, amit ebbe az egészbe beletett, nem volt hiábavaló. A játékosai sikeresen találkoztak, bár rezgett a léc, mikor a fiú kezdetben fontolgatta, lesz-e neki kedve a hét több napján is elutazgatni Stuttgartból Ulmba.
Nem sok, mindössze két óra oda, s két óra vissza.
Ez a kényelmeskedő látásmód hamar elröppent, mikor észrevette magán a lány iránti heveny érdeklődést.
Egyszer csak kitört a nyár, a fiú pedig hazalátogatott Magyarországra, hogy kiszellőztesse stuttgarti tapasztalatoktól elnehezült fejét. Úgy hozta a jó sors, hogy ezt a néhány szabadságos napot részben a balatoni nyaralójában töltötte, mely szomszédos a mi összkomfortos -tehát van sör - ingatlanunkkal.
Természetes volt, hogy együtt lógunk, jövünk-megyünk. Beszélgetéseinkben egyre többször hangzott el a táncoslány neve, amely szép és dallamos, és egy köztársaságot neveztek el róla.
Lehet rohanni a Nagy Világatlaszért.
Mint minden évben, akkor is átkompoztunk Kapolcsra, a Művészetek Völgyébe. Ez a mi hevesen szeretett barátunk andalgás közben egyszerűen szublimált, mi pedig – férj és én – csak álltunk értetlenül eme csoda előtt. Nem kellett asztaltáncoltatós szeánszot szervezni a vele való kommunikáció érdekében, mivel visszatért közénk, kezében egy piros mézeskalácsszívvel.
Mint kiderült, odaérdeklődte magát egy mézesbábos standhoz, és kivételes szerencséjére lelt egy darabot, melyben éppen a köztársaság, egyben a zöld szemű neve volt olvasható.
Nem nézegetni akarta, hanem felvállalva szándékait (a nő felszedése) átadni azt a leányzónak, amikor a nyári vakáció utáni első mozgásórán találkoznak.
Biztosítottuk afelől, hogy ez igen kiváló ötlet, ne inogjon, dehogyis, biztos tetszeni fog a lánynak,
és nem kéri meg, hogy kopjon le róla, mert nincs benne a horoszkópjában.
Az igazi barátok mindig tudják, hogyan nyugtassák meg vívódó társukat.
A piros mézeskalács szív a nyaralóba visszavezető úton autónk szélvédője alatt utazott, s hogy-hogy nem, készült róla egy fotó, melyen jól olvasható a közepébe cukorszirupozott név.
Akkor is elmúlt egy balatoni nyár, barátunk visszautazott Stuttgartba. Már benne jártunk az őszben, mikor egy skype-os fecsej közben kiderült: a mézeskalács szív értette a dolgát, a mi kedves barátunk és a zöld szemű már nem csak a röhejes csirkesétát gyakorolják együtt, hanem az életben is szépen, odafigyelve teszik a lépéseket egymás felé.
A következő nyárra már a női magazinok érthetetlen kategorizálása szerint is szerelmespár voltak, így mi is megismerhettük a leányzót. Magunkban nagy kegyesen rábólintottunk a hölgyszemélyre, hiszen kedves volt és nyitott irányunkban, szeretett röhögni, ráadásul még szép is volt.
Ezeket a kedvező tulajdonságait azóta sem akasztotta a gardróbba.
A két évvel ezelőtt lezajlott nyáron pedig hoztak magukkal egy bejelentést is: összeházasodnak és nem azért, mert pillanatnyilag nincs jobb szabadidős ötletük.
Ünnepélyesen meg lettünk hívva a nagy eseményre, a meghívás pedig tavaly télen materializálódott egy selyemfényű, tojáshéj színű boríték formájában. A boríték mellé kapta a férjem a megtisztelő felkérést, miszerint legyen a vőlegény tanúja, bűncselekmény hiányában a házasságkötő teremben.
Kiderült hát az időpont – augusztus eleje, reméljük, megtartják az idén is -, és a helyszín, ahol az élet játékba fogott velük: Ulm városkája.

Bár be kell fordulni néhány utcasarkon, mire az ember odaér – a Budapest – Ulm közti távolság több, mint 840 kilométer, majdnem a Camino hossza -, nem volt kérdés, hogy a nap se sütne ki nélkülünk, tehát megyünk.
Első feladatunk volt annak eldöntése, hogy hány darabban képviseltetjük magunkat. Tavaly nyáron, az olaszországi kalandozásra csak magunkat vittük, a kicsinyek a Balatonban fővögettek az akkor dúló 38 fokban, és hát, szó, ami szó, megnehezteltek ránk az itthon hagyásért.
Éppen ezért kizártnak éreztük, hogy idén is itthon maradjanak, de nem a kötelességérzet, netán holmi lelkiismeret-furdalás (mire a szót magát leírom, fel is dolgoztam) motivált.
Egyszerűen csak nem akartuk kihagyni őket ebből a nagy utazásból, hiszen nemcsak átrándulunk A-ból a kissé távolabb eső B-be, hanem a világlátáson túl még bulizni is fogunk. Ilyen szép és lelkesítő gondolatok után következett a várható diliház modellezése papíron, vagyis tervezzük meg, hogyan is történjen a személyügyi logisztika.
Adva van négy darab ember, méretüket tekintve két nagy, egy kicsi és egy még kisebb. Munkál bennük a szándék, hogy kebelükre öleljék kedves (folyékony)kenyeres pajtásukat házasulása alkalmából, ám a kebelük Magyarországon lelhető fel, az ölelendő emberfi viszont nem.
Közelítsük meg, mint Odüsszeusz szárazföldi utódai, azonban mi módon, s mely őselemet hasítva tegyük ezt meg. Hasíthatnánk a levegőeget, ámde a hasítás mocsok drága négy főnek.
Még a legkisebbnek is teljes árú jegyet kéne venni, hiszen elfoglal egy egész ülést. Az én kicsike hercegnőm, idén már nagyobb, mint tavaly. Ilyen tehetséges.
Alászállunk tehát, de marha gyorsan. Akkor nézzük, hogy terhelhetnénk magunkkal Földanya egyes porcikáit!
Megtehetjük ezt autó segítségével, mert van nekünk olyanból működőképes, bár a kasznija már beinteget néhol, de a motorja úgy nyomatja, hogy jobban se kell. Szóval elvinne Ulmig, de milyen áron! Förszt of ól, súlyos órákat kéne biztonsági övvel beszíjazva, ezért kvázi mozdulatlanul eltölteni. Két darab kisgyerekkel teljesen lehetetlen, nem beszélve arról, micsoda megterhelés lenne ez a jövendő tanúférjnek, sofőrként. Pakolhatnám jócskán az uborkát a duzzadt szemhéjára, hogy friss legyen a szertartáson. Sajnálatos módon az utazás tervezett időpontjában még nem volt birtokomban az a szépségemet tíz évre megörökítő plasztikkártya, amely lehetővé tette volna, hogy legalább a magyarországi szakaszt vállaljam. Friss jogsival két évig nem rémísztgethetek külföldi honpolgárokat saját hazájukban, és pótkocsit se vontathatok, de egyelőre nem sírtam lucskosra a párnámat emiatt.
Summázva: az autózás kilőve. Mi marad a tömegcirkulációs eszközök közül? A hajó, az nem, nem megy arra elég víz.
Vizsgáljuk meg, mit kínálnak vonat-fronton! Meglepően széles a választék nemzetközi járatok terén, és kedvezőnek mondható áron lehet eljutni ide, und oda. Vannak hálókocsis szerelvények, ahol szinte romantikusan lehet eltölteni azt a tizenakárhány órát, míg az ember úticélját eléri.
Hogy ezek minősége, hangulata milyen lehet, nem tudom, valószínűleg modern és célszerű. Bizonyára nem a Poirot-filmekben látott klasszikus, úri elegancia a stílusjegy, de azért kissé talán az Orient Expresszen érezheti magát az utazó. Nagyon szívesen kipróbálnám, ezért titkon reméltem, hátha éjszaka kell utaznunk, de földrajzi ismereteim azt súgták: nincs olyan messze mitőlünk az a Németország, hogy ne lehetne megtenni az utat rövidebb idő alatt. Majd legközelebb lesz nekem hálókocsim. Véletlenül úgy fogom intézni.
Mit adnak nappal? A vőlegény ajánlása alapján utánanéztünk, miféle képződmény a railjet.
Megtetszett, amit megtudtunk róla, s végül is ő lett a befutó, a kelenföldi peronra is. A railjet szerelvényeket a MÁV és az Osztrák Államvasutak közösen üzemeltetik, minőségüket, hála istennek,az osztrák pénz biztosítja.
Ez a vonattípus naponta többször, egészen pontosan kétóránként hagyja el Budapestet, és tart, például, München felé. Minket ez a szimpatikus tulajdonsága fogott meg, mivel Münchenből érhető el legegyszerűbben Ulm városa.
Azt állították a világhálón, hogy kényelmes ülésekben lehet végigtespedni az utat, van tápos kocsija, házhoz hozzák a kávét, és gyerekmozival is dicsekedhet. Itt dőlt el a kérdés. Az egyik legviszketőbb elméleti problémánk természetesen az volt, miként lehetne elszórakoztatni a két kiskorút a hosszú órákig tartó vonatozás során. Lássuk be, hét órán keresztül képtelenség egyformán szépnek és izgalmasnak látni egy marék műanyag állatot vagy a legújabban összeállított legoautót. Na, ugye.

Ha valaki értően – vagy egyáltalán - olvassa soraimat, okulni óhajtván az történetbűl, annak bizonyára kiverte a szemét a „hét óra” szókapcsolat. Nekem is kiverte, mikor a menetrendet próbáltam felfogni, ami egyébként nem volt kis teljesítmény. Mengyelejev periódusos rendszere könnyű nyári olvasmány a nemzetközi itinerekhez képest.
Bár vannak átfedések, mint például az Au. Az orosz tudós ezt az arany vegyjelének szánta, ám az élet egyéb területein is sikerrel alkalmazható.
Hallatható eme hangocska költői sóhajként, például menetidő számításakor, vagy éppen a kártyaolvasó terminál használata közben. Enyhe szúrást éreztem valahol a józan eszet tároló testtájamon, amikor egyetlen zöld gomb megpöccintésével elpárologtattam a számlámról egy érzékelhető összeget menetjegy vásárlása címén.
Lecsendesítette a józan ész nőies hisztijét (egy női agy nem tud méltatlankodni vagy morgolódni,
az hisztizik), hogy relatíve nem jártam rosszul. A „nem jártam rosszul” közelebbi viszonyban áll a valósággal, mint a „jól jártam”.
Vitathatatlan, hogy a nemzetközi pénztárban regnáló hölgy percekig lubickolt a különféle füzetlapok közt, mert személyes ügyének tekintette, hogy megkeresse a lehető legolcsóbb verziót. Jóindulata meghozta gyümölcsét, amely ugyan kissé kesernyés volt, de még mindig jobban esett elfogyasztani, mintha repülőjegyet ettünk volna.
Egyetlen darab fapados jegy árából megtettük az utat mind a négyen, oda-vissza.
Most nem akarom jambikus verslábakon járva, szememben enyhe tikkeléssel eldanolni az utazás előkészületeit. Mindenki gondoljon élete azon napjára, mikor szívesen fénymásolta volna magát, hogy egyszerre minimum öt példányban létezhessen.
Mert hiszen kell még egy halásznadrág, meg sampon és fejfájás elleni gyógyszer (máris kérek egyet). Elfogyott az a nyüves mosópor is, pedig a legkényelmesebb nadrágom röhög rajtam a szennyesben, fenekén hatalmas fűfolttal. Ki kell mosni, különben ő kerekedik felül.
A lényeg a lényeg (ez milyen ostobán hangzik, mégis érthető): kedd délutánra minden holmink becsomagolódva várta az indulás pillanatát, s külön büszkeséggel töltött el, hogy sikerült az ésszerűséget szem előtt tartva rámolnom tele ruhákkal, cipőkkel és pipereholmikkal a bőröndöket. Meg is lettem dicsérve férj által. Cukrot nem kaptam, csak meggyes sört.

Szokásunktól mereven eltérően korán lefektettük a gyerekeket és magunkat, hogy fel tudjunk kelni háromnegyed hatkor. Tudom, hogy most sokan piháznak egyet (egészségükre!), hiszen ez teljesen átlagos felébredési időpont, nálunk azonban a korán szócska némileg relatív.
Kávé, kakaó, öltözés és a szükséges időpontban mindannyian az utcán álltunk, és vártuk az előző este megrendelt foxi-maxi-taxit.
Kényelmesen kiértünk a Kelenföldi Pályaudvarra, fél órával később pedig felszállhattunk a nevezetes railjet szerelvényre. Az ülőhely rezerválandó volt már a jegyvásárláskor, így nem kellett attól tartanunk, hogy nem találunk megfelelő helyet, horribile dictu, semmilyet sem. A füzetek közt lubickoló hölgy empátiája odáig terjedt, hogy a jegyet a gyerekmozi mellé adta. Ez a hetek óta kíváncsian várt szolgáltatás a kocsi egyik végében várta a kisméretű kétlábúakat, akik három, lépcsőzetes elrendezésű üléssort vehettek igénybe a vizuális élmény befogadásához.
Ez természetesen nem a hivatalosan megváltott helyük volt, ám főként itt tartózkodtak.
A szőnyegpadlóval bevont lépcsőkön még a legót is ki lehetett pakolni, nem zavartak senkit, hiszen a mi porontyainkon kívül nagyon sokáig nem szállingózott oda más kisgyerek. A mozi megnevezés egyébként hantának bizonyult. Öt perccel bekapcsolása után kiderült, hogy vámpíros-vérengzős vagy szuperhősös filmek helyett Disney-trailereket vetítenek, és csak azokat.
Bölcs és logikus férjem szerint ez azért van, mert a vasúttársaság nem vette meg a vetítési jogot a filmforgalmazóktól. Feltehetőleg szervkereskedelmi árban mérik.
A félkamu gyerekmozi mellett közvetlenül volt az a négyes ülés, ahol utunk során megtalálhatóak voltunk.
Saját kisasztal is járt hozzá, így hát úri neveltetésünknek megfelelően tányérból ehettünk, nem kellett a térdünkön celofánt egyensúlyozva fogyasztani a főtt tojást.
Két ülésenként még konnektor is szerénykedett az ülés aljába építve, így remekül lehetett telefont vagy más, áramfüggő berendezést tölteni.
A vonat ablakai hatalmasak és szokatlanul tiszták voltak, ellenőrizhettük hát, hogy a táj valóban elkenődik nagy sebességnél. Az áramvonalas gyalogkakukk képes volt 260 kilométer per órával hozni szégyenbe a vonatok jelentős részét, bár ezt az értéket főként az osztrák és német síneken tudta megfutni.
Magyarországon négy megállója van a railjetnek. Mindenhol vannak felszállók, de nem dúsítják jelentősen a kocsi utaslétszámát. Lehet venni levegőt, ráadásul ingyen. Később, egészen pontosan a Bécsi Főpályaudvartól kezdve az utazó ezt már a vagyontárgyai közé sorolja, és reszketve félti, mint Szméagol a hatalom gyűrűjét.
Mert ottan aztán ellepi a vonatot az invázió. Próbáltuk megfejteni a hirtelen támadt tömeges érdeklődés okát. Olyasmi lehet, hogy számos európai repülőgép Bécsben dobálja ki bensejéből az innen-onnan érkező skywalkereket, akik kifejezetten élelmes ötletnek tekintik a railjeten szerezhető további utazás élményét.
Velük éreztünk, aljas módon a saját, kényelmes vackunk melegében, amikor megnyúlt arccal és hátukon körülbelül Tutanhamon szarkofágjával lecövekeltek az automata ajtóban, hiszen értelme sem volt beljebb merészkedniük. Felmérhették egyetlen pillantással, hogy sehol egy hely.
Sarkon perdültek, miután sikerült kicuppanniuk az ajtó marasztaló szorításából, és elvágtattak a következő kocsi irányába, hátha a Jóisten ott dekkol és épp nekik foglal néhány helyet.
Ez a kis epizód minden további állomáson megismétlődött, bár volt némi fluktuáció.
Már a vonaton is feltűnt és a későbbiekben is megmaradt a népek kavalkádja, a sokféle náció.
A megszokott európai népség mellett sok fekete, latin, de leginkább török – valószínűleg vendégmunkások - illető jött-ment.
Ez volt számomra az első jele annak, hogy elhagytuk Magyarországot, ez már egy másik világ, egy kisebb olvasztótégely.
Törődött hérosznak éreztük magunkat, mikor a centire hétórás nyűglődés után elmacskásodott végtagokkal lekászálódtunk a müncheni pályaudvar peronjára, és hitetlenkedve körülnéztünk.
Megcsináltuk, úristen. Itt vagyunk, nem veszett el senki és semmi.
Hogy kissé felocsúdjunk és képesek legyünk rangsorolni a következő tennivalókat, félrehúzódtunk, a gyerekek leültek egy-egy bőröndre.
Hamar kiderült, hogy a legsürgetőbb tétel: eleget tenni a természet egyre határozottabb hívásának.
Boti terjesztette be ezt a napirendi pontot, hamarjában sikerült is megvalósítani.
Mire visszaértünk a családunkat jelentő csomaghegyhez, férj már az induló vonatok táblázatát fürkészte, hiszen volt még egy desztináció: el kellett jutnunk Ulmba.
Kellett némi semi-kontakt ütközetet vívnia. Valamiféle neveltetési bicsak miatt ugyanis az emberek, letojván azt a körülményt, hogy nem egyedül vannak a világon, állandóan lökdösődtek, arrébb taszigálták.
Azért sikerült kisilabizálni, hogy óriási szerencsénkre nagyjából fél óra múlva már utazhatunk is tovább.
Mikor már csak tizenöt perc volt hátra az indulásig, a két kölök természetesen kitalálta, hogy éhes, enni vágyik sürgetőleg. Rohanhattunk inputért a közeli pékségbe, s még időben kiszolgáltak ahhoz, hogy futás nélkül elérjük a csatlakozást Ulm felé.
Ez a vonat már nem rendelkezett nagyméretű csomagok tárolására alkalmas hellyel, hiszen amolyan HÉV-féleség volt. Ha elindultunk volna befelé, az üléssorok közt a három bőröndünkkel, bedugul a kocsi miattunk, és egy utas nem sok, se ki, se be. Végül nem találtunk más ülőhelyet, mint a bejárathoz legközelebb eső, biciklistáknak és kerekesszékeseknek kijelölt részt. Látszott, hogy máshol nem férnénk el.
Néhány másodpercig vívódtunk, hogy micsoda pofátlanság ezeket elfoglalni, de most mi jártunk úgy, hogy nem volt más választásunk, piruló orcával leültünk hát. Elterpeszkedni nem mertünk, hogy ha szükséges, azonnal átadhassuk a helyünket. Szinte vártuk, mikor szól ránk valaki, de még a kalauz sem ültetett el onnan, megnyugodtunk tehát.
A kocsiban egyébként nagyjából négy üléssornyi helyet meghagytak biciklik szállítására, igénybe is vették jó sokan. Amíg én nézelődtem és vigyáztam Borira - szerencsére újfent megtalálta a szépséget a vízfejű gumimacskák lényében -, Boti és férj mély álomba zuhantak. Nem csoda, nagyon fárasztó volt az eddigi tortúra, és még nem voltunk a szállásunkon.

Egyszer csak az úr hangja németül szóla hozzánk, amelyből persze nem értettem semmit, csak ennyit: Augsburg. Felidéztem, mit tanultam erről a városról a históriás tanórákon, de nem volt valószínű, hogy bárkit is ez érdekelne. Gyanús volt, hogy utazási információt közöltek.
Amikor hozzánk lépett a kalauz, megkérdeztem tőle, miről van szó. Újfent örömhírt kaptunk: Augsburgban fel kell kapni cuccainkat és átszáguldani a vonat első kocsijába, mert az a szerelvényrész, ahol nyelvünk bokánkat verdesi nagy fáradtságában, nem megy tovább Ulmba.
Ó,hogy az a.......A kipontozott rész kitöltését mindenki egyéni kreativitására bízom.
Az én megoldásom nőietlen volt és igen bőséges, cizzelációkban gazdag szókincsről árulkodott.
A jegyvizsgáló megmondta azt is, hány perc múlva érünk Augsburgba, de mivel itt már necces volt az angoltudása, nem értettem kristálytisztán.
Mákunkra egyik utastársunk, aki észlelte, hogy nem beszéljük édes anyanyelvét, elmondta, hogy Augsburg, negyven perc, neki is kell,ott...Vagyis amolyan Tarzan-angollal, de a legjobb szándékkal sietett segítségünkre.
A lényeg átjött: ő is Agusburgban száll le, tehát ha őt felemelkedni látjuk, tegyük mi is azt. Amikor odaértünk, megköszöntem neki a segítséget és nyűtt családom élén elvágtattam a mozdony felé. Csak úgy röpült velem a vállamat húzó, jó ötkilós szalmatáska, tele abrakkal.
Azon a néhány méteren a magyar igazságnak megfelelően háromszor támadott a szívgörcs.
Aki rendszeresen vakondozik a budapesti metróban, az tudja, hogy az ajtó záródása és az indulás előtt a szerelvény hetykén sípol hármat. Aki ezt hallja, már nem tudja sorsát megváltoztatni: lemarad a szerelvényről.
No, ezt a hetyke sípolást hallottam én, mikor még javában a peronon száguldottunk.
Előzetes ismereteim alapján azt hittem tehát, hogy elindul a vonat, mi meg itt ragadunk. Rákapcsoltam, bár fogalmam sincs, honnan vettem a szuflát a további rohanáshoz.
Zihálva és a csomagokat rángatva zuhantunk be a megfelelő kocsiba. Akkor már nem érdekelt,kinek lesz útjában a bőröndhegyünk, ha akarják, átugorják. Pszichésen már itt tartottam. Nuku szociális érzékenység, csak a túlélésre játszottunk.
Valószínűleg nem a legfrekventáltabb útvonal az Ulmba tartó, a vonat ugyanis bővelkedett ülőhelyben. Még a koffereket is el tudtuk helyezni, bár az összes olyan helyet elfoglalták, ahol normál esetben az ember lába hivatott utazni. Nem gond, origamiztam egy frisset, és néhány másodperc múlva már összehajtogatva tekintettem a jövőbe. Lábamat magam alá húztam, így mély átéléssel nyalogathattam volna a térdkalácsomat, ha nagyízület-fetisiszta lennék. Ismét feltaláltam valamit, az az érzésem.
Zakatoltunk hát Ulm felé, futott velünk a táj. Vagy a thai. Tájföld, tájbox, thai-jellegű ételek, Thaiak, Korok, Múzeumok. További verziókat a szerkesztőségbe várnék. Levélbomba, illetve meztelencsiga nem kívánatos.
Az utolsó harminc percben Bori már rettenetesen unta magát. Mit csinál ilyenkor egy gyerek? Úgy van, elkezdi idegesíteni a testvérét, ezen keresztül a szüleit. Nem hagyta Botit aludni, majd, miután sikeresen felkeltette, gátolta a Bad Piggies című okostelefonos játék művelésében.
A Bad Piggies az én világomban nem képezi részét az alapműveltségnek, de ez volt az egyetlen dolog abban a pillanatban, amivel sikerült a további unalmas vonatozásról elvonni a kölök figyelmét.
Bori is lecsillapodott, amikor az ölembe húztam és javasoltam, hogy keressünk báránykákat a szép zöld tájban. A báránykák az ő bodros bundácskájukkal azonban tojtak megmutatkozni. Lehet, hogy nem is éltek a vasút menti települések gazdaságaiban. Mire a gyerek benyújtotta volna a reklamációt, a vonat fékezni kezdett, majd megállt.

Déja vu, nem túl régről. Hopp, a csomagokat, hopp, magunkat. Két perc és ott üdvözölhettük magunkat Ulm főpályaudvarán. Hihetetlen volt, hogy ma reggel fél nyolckor még két országgal odébb, az erősen retro hangulatú kelenföldi peronon várakoztunk, most pedig, kilenc órányi sínkövetés után itt állunk Baden-Württemberg tartományban.
Este fél hat táján jártunk. Gyönyörűen sütött a nap, a sugarak éppen a pályaudvar tetejét vonták aranyos fénybe. Mozdonyok fékeztek csikorogva-sziszegve, hogy ismét új utazókkal öntsék tele a peronnak nevezett szürke aszfaltcsíkot, vagy éppen indultak új irányok felé. A robusztus mozdonyok szinte felnyögtek, amikor megmozdították a több tonnás szerelvényt.
Ha nem tartottunk volna az azonnali és teljes testfelületet érintő kitoloncolástól, még dalra is fakadunk boldogságunkban. Óriási megkönnyebbülés volt, hogy baj nélkül értük el utunk célját.
Most még a poggyászunk is valahogy könnyebbnek érződött, pedig ugyanaz a három bőrönd próbálta magát önállósítani minden lépésnél, amik az út elején olyan nehéznek tűntek.
Akkor még rajtuk nehezkedett néhány deka szorongás és bizonytalanságérzet, s ezek bizony nagyon elnehezítik a kart és fárasztják a vállat.
A gyerekek is alaposan elfáradtak a leszállás-átszállás játékban, és persze a hosszú órákig tartó, kényszerű ücsörgés is elnyűtte az idegeiket. Legszívesebben kiszaladtak volna a pályaudvarról, gondolom, mozdonyundoruk támadt. Thomas és barátai veszélybe kerültek!
Mint a pályaudvarokon általában, itt is nagy volt a sürgölődés-szaladgálás. Körülöttünk jöttek-mentek, vagy éppen rohantak az utasok. Magányos utazók gondterhelt arccal vizsgálgatták a menetrendeket, néha karórájukon ellenőrizték az időt. Méretes hátizsákjaikban elférhetett minden, ami az életben szükséges. Meglehet, maguk mögött akarják hagyni kudarcaikat, fájdalmaikat, újra szeretnék kezdeni az egészet, valahol egészen máshol.
Talán nem is térnek vissza soha többé.
Anyák, homlokukon már láthatólag állandósult ráncokkal, próbálták elrángatni a szuvenírsoppok kirakataitól cirkuszoló csemetéiket, közben próbáltak a lelkükre beszélni. Nein, Jürgen, komm mit mir, de baromi gyorsan. Óh! Das sihuhu ist sutty! Kuk mal, hülye kölyke! Kein fagyi.
Két idős hölgy boldog egymásra találását is átélhettük. Ugyanarról a vonatról szálltak le, különös ismertetőjelük pirosra rúzsozott ajkuk és magas hangjuk volt, amit súlyosbítottak egy kis ugatással is. A kis ugatás egy bokamagasságban korzózó szürkésszürke kutyalényből szállt fel az egekbe, akinek márkája számomra titok maradt, lévén nem értek túlságosan a házőrzőkhöz. Nem tudom, mire lehet következtetni a buksija formájából, a szőre növekedési irányából. Azt azonban fixen felismerem, ha intelligenciájukhoz illő, piros pórázukat egy hirtelen ötlettől vezérelve szépséges és fáradt (tehát nyeklés-nyaklásra kifejezett kedve érző) bokám köré tervezik tekerni. Szerencsére a gazdáját megtestesítő (igazából nem is volt testes, inkább filigrán) hölgy már gyakorlott közbelépő volt, így az utolsó pillanatban félrerántotta divatosan trimmelt kutyuskáját a lábamtól. Kedvesen egymásra mosolyogtunk – nem volt kés a kezükben -, majd végre kiértünk az állomás épületéből.
Csomagjainkat húzva igyekeztünk lavírozni mindenféle tereptárgy közt, s végre kijutottunk a fényre. A férj gyorsan pöfékelt néhány illatosított pamacsot az elektromos cigijéből, majd nekifogtunk, hogy lenyomjuk az utolsó szakaszt, a nagyjából tizenöt perc sétát a szállodáig.
Nagy meleg volt aznap délután Ulmban, folyt rólunk a víz, ahogy a gyerkőcöket magunkkal vonszolva cipekedtünk az egyik legforgalmasabb bevásárlóutcán át. Bori már járni se bírt a fáradtságtól, felvettem hát a sárga szalmaszatyrom mellé, s így mentünk aztán tovább.
Kispipi pár perc múlva ájult álmomba zuhant a vállamon, így megnehezedett a haladás, mert a fejecskéje állandóan lecsúszott.
Közben igyekeztünk a házszámokat figyelni, s mivel erre koncentráltunk, nem vettük észre magát, a szállodát, így sikerült két sarokkal továbbmennünk.
Értem én a kérdést: hogy lehet nem észrevenni egy szállodát?
Nem olyan nehéz. Ha valaki szeretné kipróbálni, szívesen megosztom vele a know-howt.
Utazz kilenc órát vonaton, majd három csomaggal, két gyerekkel és szemedbe csorgó verítékkel koslass végig a Frauenstrasse-n. Tűnjön fel szemednek, hogy sehol a 61-es szám, ámbátor a kérdéses telken mégsem gödör van -ami egyenlő lenne az átveréssel -, hanem egy kereskedelmi komplexum,melyet a Müller Drogéria fémjelez. Elegáns és vonzza a szemet, különösen az akciós vécépapírról harsogó tábla.
Ezt feldolgozva tekinteted további siklásának útjába kerüljön egy nagyobb csoport cigarettázó kétlábú, kik viháncolva, beszélgetve tökéletesen eltakarnak egy nem is olyan terjedelmes üvegportált. A 61-es rejtélye okán gondolatban vond meg válladat, de csak óvatosan, nehogy lezuhanjon róla a sokkilós szalmaszatyrod, majd folytasd vánszorgásod.
A 79-es szám elértekor kezdj hevesen gyanakodni, hogy valamit nem vettél észre, például a keresett szállodát. Ess kétségbe - ezt fűszerezd saját képességeidnek maximális leutálásával -, majd lásd be, hogy nincs mit tenni: vissza kell fordulni. Legkevésbé sem repdesve érd el újra a Müller Plázát -egyenlő a 61-es házszámmal -, majd újfent kezdj el szentségelni, mert.
Mert a nagy csapat viháncoló és cigiző ember immár eloszlott az általuk takart üvegportál elől, melyen így láthatóvá vált a felirat: Comfor Hotel.

Szóval ez itt volt mindvégig. És nem vettük észre.
Ekkor már nem volt kedvünk a probléma mélyére nézni, csak bejutni az idegenforgalomnak eme visszahúzódó szentélyébe. Kínunkban heherészve becammogtunk a légkondicionált előtérbe és a csomagokat máris elhelyeztük – valójában inkább utálkozva elhajítottuk – a szép tiszta vendégkanapéra.
Intelligensen üdvözöltük egymást a recepciós hölggyel – ebből is látszik, hogy valók vagyunk külföldre, mint pozitív példa -, aki, valami hatodik érzéktől vezérelten rájött, hogy kik is vagyunk.
Átadta a kulcsokat -két darab plasztikkártya, hiszen a régi, jó Elzett-záras megoldás már abbahagyta a dívást -, és megfenyegetett, hogy a konyhát nem használhatjuk.
Ezt szívesen megígértem, mert a főzést, mint olyat, kiiktattam rövid távú terveim közül, mindazonáltal nem értettem, miféle konyhától kell tartózkodnunk.
Szobánkért először a második emeletre kellett fellifteznünk, és végigsétálni a kissé labirintusszerű folyosó süppedős szőnyegpadlóján, mely tökéletesen elnyelte lépteink zaját. Teljes csend honolt a szűkebb folyosókon, szinte lakatlannak tűnt a szálló. Ez a furcsa érzet aztán eloszlott, mikor egy nyitva hagyott szobaajtón betekintve megláttuk az egyik takarítónőt, aki éppen tiszta törölközőt hozott az ott lakóknak.
A folyosószakaszok megfelelő találkozásánál vezetett egy lépcső felfelé, a számozás szerint mindössze két szobához, a 310 és 311-eshez.
A 310-es volt a nekünk kirendelt szálláshely, megmásztuk hát a lépcsőket. A plasztikkártyát meglengettük a kilincset szimbolizáló érzékelő előtt, az ajtó pedig halk kattanással kinyílt. Beözönlöttünk, majd nagyon meglepődtünk. Magyarországi tapasztalataink alapján a háromágyas szoba kisággyal című kompozíció igencsak szűk élettér szokott lenni, melyben szívlapáttal kell közlekedni.
No, kiderült, hogy a németek előnyben részesítik a kényelmet, ezért a háromágyas szoba kisággyal, az ő olvasatukban egyenlő egy komplett apartmannal, melynek alapterülete megközelítette a lakásunkét. Két nagy szoba, egy a gyerekeknek, egy a felnőtteknek. Olyan tágas, otthonos és hívogató volt, hogy rögvest magunkénak éreztük, meg is kezdtük belakni. Máris kiderült, milyen nagyszerűen és egyenletesen elosztva lehet teleszórni a padlót legóval és nagyfejű műanyag állatokkal.
A fürdőszobával úgyszintén elégedett voltam, nézegettem is, hogy lehetne majd lefeszegetni az egész alakos tükröt, hogy esetleg haza tudjuk vinni.
Fény derült persze a konyha-misztériumra is. Valóban volt belőle, az előtérből nyílt, mérete és felszereltsége kiszolgált volna egy egész családot is. De nem a miénket. Mert én ugyan nem főzök, még teát se, sőt, vizet se forralok. Sőt, be se megyek.
Mint kiderült, a konyhából egyszerűen csak azért voltunk kitiltva, mert annak használata nem volt benne az árban. Ha mégis nekiállok zsonglőrködni a tésztafőzővel, hatezer forintot vernek ránk, takarítás címén.

A következő órák jótékony kábulatban teltek.
Mindannyian kiválasztottunk egy szimpatikus sarkot, ahová bedőlhettünk és úgy is maradtunk.
Most már tudtuk, hogyan érezheti magát egy kupac ruha, centrifugálás után.
Amikor visszatért belénk valamicske lélek, észlelni kezdtük környezetünket, s benne meghatározni saját magunkat.
Környezetünk igen művészinek hatott, bízvást megkaphatta „a káosz diaporámája” fennkölt címét.
Az extra méretű dupla ágy végében hentergett a három bőrönd, szemérmetlenül dobálván kifelé magából fehérneműt (ez lehet a hiányzó láncszem a hímnemű és a nőnemű közt), felsőruházatot és komplett higiénés termékcsaládokat. A bajor fetrengősben aktívan részt vett Bori kikeményített ünneplőtoalettje, a virágos szalmakalappal együtt, valamint Eraszt Petrovics Fandorin, aki kevés híján halott volt. Még mielőtt ferdéket gondolna rólunk bárki, elmondanám, hogy a honi gazdasági helyzet még nem gyötört meg minket annyira, hogy halott korpuszokat cirkuláltassunk Európán belül teljesítménybérben, meg hát ez a félholt illető be sem férne a poggyászba.
Nem férne be, ha teljes testmagassága száznyolcvan centi körüli lenne, normál testsúlyt cipelne, és hetyke bajuszka ékítené hulla sápadt arcát. A pisztolyát is muszáj lenne kihajítani a zsebéből, erre pedig sajnálatosan szenzitív.
Azonban ha ez a veszélyeztetett férfiember képes magát bezsúfolni egy közepes terjedelmű könyvbe, máris belefér a szalmaszatyromba.
Bizony, Eraszt Petrovics nem más, mint egy snájdig nyomozó a tizenkilencedik századból, kit egy különös istenteremtménye segített világra: egy író. Szakállas, szemüveges, szamovárban főzi a teát és Borisz Akunyinnak hívják.
Ímé a tanulság: férfiak is képesek gyermeket hozni a világra, csak meg kell írniuk őt.
A regényes eleganciájú Eraszt Petrovics még a keményfedelű borítón át is fitymálva stírölt bennünket, hiszen izzadtan, koszosan és halálosan kimerülten feküdtünk az ágyon. Bámultuk a plafont és igyekeztünk minél kevesebbet mozogni, fizikumunk kímélése érdekében.
Végül aztán nem bírtuk tovább Eraszt Petrovics Fandorin negatív agyhullámait, és lesunyt fejjel elvonultunk fürdeni. Ráérősen zubogtattuk magunkra a hűvös vizet, egyszerre folyattuk a bőrünkre és a szánkba. Mire kívül-belül felfrissültünk, jól elszállt az idő, így már estébe hajló sétára indultunk a városba.

Mielőtt kilépnénk a hotelből, szeretnék megbeszélni valamit mindenkivel, aki csatlakozik hozzánk az andalgásban: nem valószínű, hogy minden estéli fényben úszó házfalat hosszan tudunk majd elcsodálgatni, a gyerekek majdnem biztos, hogy inkább fagyizni akarnak majd. De azért amennyire csak lehet, bejárjuk és megismerjük ezt a bajor városkát.

Ulm kisebb város, alig százhúszezren lakják, de ez nem tartja vissza attól, hogy világraszóló teljesítményeket tudjon felmutatni. Például élt itt egyszer két ember, egy férfi, Hermann és egy nő, Pauline, akik az 1879-es év március idusán született gyermeküknek az Albert nevet adták.
Ebben nincs semmi érdekes, sokan tették ezt akkor, és még azóta is, de ez az Albert a leghíresebb példány lett mind közül.
A kicsi fiú szervezetét valószínűleg nem terhelték túl felesleges fizikai munkákkal – talán a mosdás belefért -, így maradt szabad kapacitása, hogy elmélkedjen a világ nagy összefüggésein. Addig-addig elmélkedett, míg egy szép nap fogott egy ceruzát (esetleg tollat, erről nem regél a krónikás) és leírt valami nagyon csúnyát és világrengetőt.

E=m x c²
Ezt így odalökte, nesztek, gyerekek, lehet belátni, hogy minden relatív.
És amikor valami nagyméltóságú professzor, akinek ugyanez nem jutott eszébe, felháborodva megkérdezte: „ki merészel itten ilyen eretnekségeket írogatni? „ valaki azt mondta: úgy hívják a gazt, hogy Einstein. Albert Einstein.

A korszakos jelentőségű, kócos prof portréja a világ legismertebb arcképeinek egyike. Nekem is tetszik, ahogy a tiszteletreméltó koponya nyelvet ölt a vele packázó világra.
Szóval Einstein, Ulmból. Ez már valami.

Ezt azonban még nem tudtuk, mikor elindultunk felfelé a Frauenstrassén. Nézelődtünk, szívtuk magunkba az ismeretlen illatát.
Kerestük a kiáltó különbségeket az otthonunk és az idegen város között. Meglepő módon nem találtunk sok ilyet, úgy tűnt, az a szakadék, amely évtizedekkel ezelőtt szélesen tátongott a két ország között, mára jelentősen szűkült. Az utakon ugyanannyi autó – csak a minőségük, általános állapotuk sokkalta jobb, mint a magyar utakat használó kollégáiké. Rozsdás kasznit, durrogó kipufogót egyszer sem láttam, hallottam. Az utcák ugyanolyan szélesek - csak a burkolatukat rendesen karbantartják. Szemetelni nem divat, a házak falait sem csúfították el mindenféle graffitik. Viszont. Van azért egy kakukktojás, méghozzá szép,nagy. A főpályaudvar és vidéke.
Na, ott igen, ott van kosz és szemetelés. Mintha ott gyűlne össze mindenki, aki szereti elcsúfítani egy városka harmonikus képét. Érdekes, de még az ott lebzselő emberek arcán is látszott az igénytelenség, rosszra való hajlam. A pályaudvar közvetlen szomszédságában épült egy hotel, de nem az a klasszikus fajta. Sok helyütt van ilyen a világban, az átutazó vendégek kiszolgálására építették. Szinte kötelező jellemzőjük a koszlottság, a sörrel és mindenféle gyanús folyadékkal lelocsolt házfalak. Egyiknek sem lennék a lakója, legfeljebb, ha kést nyomnának a torkomnak.
Nem vet túl jó fényt egy magát a teremtéstörténet egyik legnagyobb találmányának kikiáltó világcégre, ha a városban működő egyetlen részegysége éppen ezzel a lohasztó látképpel és helyszínnel szemben üzemel.
Pedig így járt a McDonald's. Ha jobban belegondolok, ilyen hervasztó miliőben még soha nem láttam Mekit. Érdekes lenne tudni, ki volt ott előbb: a Meki, akkor még kulturáltabb környezetben, vagy a kosz - ez esetben nem értem a helyszínválasztást.
Nos, be kell valljam töredelmesen, nemhogy erre mászkáltunk, hanem még le is ültünk a gyorsétterem egyik utcán álló asztalához. A kényszer vitt oda bennünket, átvéve a parancsnokságot lábaink és beidegződéseink felett, mivel ebben az időpontban – este kilenc körül járt az idő - nem leltünk más vájút, a gyerkőcök pedig éhesek voltak. Belépve azonnal feltűnt, hogy az összes alkalmazott -az eladóktól a takarítókig - török vendégmunkás. Nem voltak túl mosolygósak és lelkesek, nem is csoda. Muszáj-munka ez is, de jó, hogy van. Örömet viszont nem adhat.
Ettük, amit kértünk, közben nézelődtünk. Az étterem hátsó traktusa egy építkezésre nézett. Hatalmas markoló uralta a tájképet, aznapra már befejezte a sitt takarítását. Mögötte omladozott a bontásra ítélt épület – ritka szomorú látványt nyújtott.
A területre nézett két asztal. Kis idő elteltével leült oda az étterem egyik takarítónője, tálcán hozott magával valami burgert és cigarettát. Evett, majd rágyújtott, s közben az omlasztás alatt álló egykori házat nézte. Biztos voltam benne, hogy nem azt látja, hanem valahová befelé néz. Magányosnak tűnt. Bizonyára neki is van férje, gyerekei, s életük nem mentes a problémáktól. Talán állandó a veszekedés odahaza a pénzhiány miatt, a férjével való kapcsolata már csak látszólagos,a gyerekek rég kiábrándultak szüleikből, és inkább gyanús fazonokkal lógnak.
Akár az ő fiai is lehetettek volna azok a tizennyolc év körüli srácok, akik egyszer csak elrohantak mellettünk, de olyan sebességgel, mint a gepárd. Egyikük szorongatott valamit a kezében és úgy száguldott, hogy hátra sem nézett. Zsebtolvajok, az már biztos, akik épp a zsákmánnyal menekülnek bármerre, ami messze van a tett színhelyétől. Utol nem érik őket a rendőrök, maximum, ha a srácokat nyomkövetővel látták el a bölcsiben.

Mikor hazaindultunk, kissé jobban magamhoz is szorítottam a táskámat, mert nehogy én legyek a következő. Bámészkodó turista, aki félig önkívületben számolgatja a szebbnél-szebb macskaköveket a talpa alatt. Ideális célpont, de hála istennek, nem találtak vonzónak az enyveskezű ifjak.

Még mielőtt bárki is felróná a mestergerendára, hogy Ulmba a büdös életben el nem megy, hiszen láthatólag micsoda fertő lakozik arra, máris megnyugtatnám: ennyi volt a kedvszegő tapasztalások felsorolása, hálátlan turistaszemem elé nem került semmi egyéb, a városra nézve dehonesztáló dolog, ez pedig nagy szó, tekintve hogy öt napig voltunk ott.
Mostantól fogva csupa napsugár és málnafagyi következik, élmény élmény hátán. Lesznek nők meg sör meg szép ruhák, és sok-sok játék. Mindenki válogassa ki a számára felcsigázót.

A mekis vacsora csak egy aprócska intermezzo volt az estéli mászkálásban, hiszen nem csak étkezési célból indultunk neki. Követtük a Frauenstrassét a belváros felé, és az első sarkon befordulva máris egy csendes -és igen, macskaköves – utcába érkeztünk. Az egyik ház aljában egy klasszikus szépségű játékokat kínáló bolt működött, kirakata telis-tele volt nyers- és festett fából készített vitorláshajókkal, járművekkel. Ha jól emlékszem, babaház is csalogatta a kislányokat.
Meg az anyukáikat.
Az utca néhány száz méter után kiszélesedett, és terecske lett belőle, ahol egymás mellett működött három kávézó, pubféleség. Aki ismerős Budapesten, annak jusson eszébe az Astoria vonzáskörzetében található Mikszáth Kálmán tér. A Nap már lemenőben volt, a kovácsoltvas utcalámpákban lassacskán kigyúltak a sárgás fények. Meleg nyáreste lévén tele volt az összes asztal. Mint idehaza általában, itt is főleg a húsz és negyven év közötti korosztály iszogatott, szórakozott.
Most nem terveztük, hogy közéjük telepednénk, a gyerekek nem díjaznák az ötletet. Egyébként is ültünk aznap eleget, a kényszerű vonatozás okán. Zárójelben (ilyenben) tenném hozzá: órákkal érkezésünk után felfedeztem magamon, hogy valami nem százas. Reng a föld? Aztán rájöttem: a vonat mozgása valahogyan hasonlít a hullámok hátán lovagoló hajó ringatózásához, következésképpen becsípődött nálam valami ringatózó-ideg. Később aztán kicsípődött, hála szervezetem működésének.

Szembe jött egy díszes kút, nosza, odaállítottuk a gyerekeket, fotóra. Amikor a kép elkészült, én mentem volna körüljárni a kutat, hátha lelek rajta valami táblácskát, ami elmondja, mikor és miért állították. Menésemet megakasztotta két pár lábacska, mely valahogyan egy perc alatt került tőlem ötven méternyire. Menni kellett hát utánuk.

Találkoztunk még egy díszkúttal, oszlopának tetején lovagi páncéljában éppen Szent György molesztálta pallosával a sárkányt. Ezúttal már meg sem próbáltam táblácskát keresni, a kicsinyek futottak tovább a kis forgalmú utcában.
Megakadt a szemem egy különleges üzleten, melynek ajtaja fölött, amolyan cégér-jelleggel egy rémísztő méretű zöld madár lógott vagy ült, a lényeg, hogy nem esett le. Kolibri, ez volt a bolt neve, nyilván innen a totemállat.
Ezt a kirakatot sem sikerült behatóan tanulmányoznom, de annyit sikerült felfognom, hogy különlegesen szép anyagból készült, egyedi szabású ruhákat árulnak.
Aztán egyszer csak ott álltunk az ulmi dóm tövében. Kimaradt egy légcsere, mikor megláttuk az égbeszökő tornyokat, az óriási pilléreket és egyáltalán, az egész épület méreteit. Döbbenetes volt, életemben nem láttam még ekkora templomot. Olyan érzés volt állni a tövében és kifacsart nyakkal látni próbálva a torony tetejét, mintha a felhőkön túlra, valami istenit keresve néznénk, és látnánk. Megrázó volt. Bevallom töredelmesen, könny szökött a szemembe.
Némi tudnivaló Wikitől. Muszáj, hiszen nem mehetünk el csak úgy, passzívan mellette.
Wiki tehát azt meséli, hogy 161,53 méter magas tornyával az ulmi székesegyház a világ legmagasabb keresztény temploma. Evangélikus templom, a gótika minden gyönyörűségét magán viseli, az embernyi méretű festett üvegablakoktól az aprólékosan faragott elemeken át a kedvelt rózsamotívumig. A templom nem valódi székesegyház, mivel soha nem volt püspöki székhely, ezt jelzi az egyetlen torony is. A tizennegyedik században kezdték építeni, ám a tizenhatodik századi vallásháborúk idején szükségesnek vélt átalakítása leállt, és csak a tizenkilencedig században folytatták újra. Mikor elkészült, tizenegy évig ez volt a világ legmagasabb épülete.
Nagyjából húsz méterrel a csúcsa alatt van egy kilátó, ahová csigalépcső visz fel. Szép időben az Alpokig is ellátni onnan.
Látva a templomot és olvasva annak történetét persze, hogy Ken Follet Katedrálisa jutott eszembe.
Amikor úgy-ahogy felocsúdtunk és messzebb sétálva visszanéztem az épületre, a lenyugvó nap éppen aranyos, meleg fénnyel öntötte le a székesegyházat. Mesebeli volt. Sikerült lefotóznom, bár akárhogy próbáltam befogni a keresőbe, nem sikerült a csúcsot is hozzáfognom.
Sétáló- illetve bevásárlóutcába érkeztünk. Egymást érték a cipőboltok, drogériák, bizsus szentélyek.
A márkanevek az itthon megszokottak voltak, nyilván ezek az üzletláncok érkeztek meg hozzánk a rendszerváltás utáni években. A Bahnhofstrasse-n jártunk, nevéből is kitűnik, hogy a pályaudvarra visz.
Ezután szereztük meg tapasztalatainkat az ulmi McDonald's-ről, hazafelé pedig másik utat választottunk.
Nagyon jól tettük, ugyanis az akkor már fáradt gyerekeket nagy meglepetés várta: egy szép zöld park kellős közepén különös mászóka ácsorgott a sötétben. Noé bárkája vagy valami ahhoz hasonló, de mindenképpen egy háromemeletes fahajó, szép, piros falakkal és tetővel. Azonnal megígértették velünk, hogy másnap visszajövünk ide.
Óránkra pillantva észbe kaptunk, hogy az a másnap már nincs is olyan képtelenül messze, hazasiettünk hát.
Gyors mosdás és irány az ágy.
Holnap nagy nap lesz. K.B. (Kedves Barátunk) mindannyiunk füle hallatára kimondja a boldogító igent.

Üdvözöllek, Kedves Látogató!

Máris megmagyarázom. A papírsárkányokat. Ezek a jámbor jószágok arra teremtetnek, hogy szép és különleges élményt nyújtsanak az őket készítő, a velük játszó és a szálldosásukat bámuló embereknek.
Gyönyörűen repülnek, hagyják, hogy játsszon velük a szél, ide-oda tekeredik a zsinórból és kreppből készült farokrészük is. Él minden porcikájuk. Nincs köztük két egyforma, mert mindegyiket egy bizonyos hangulat szüli,
s ezekről a hangulatokról ők a nyers papírtestükre festett színeikkel, mintáikkal mesélnek.
Szeretnék én is ilyen különleges élményt adni minden erre sétálónak a történetekkel, melyeket, miután elnyerték végső mintázatukat, fölengedek, hadd szálljanak, ahogy kedvük tartja.
Remélem, Te magad és még néhányan veled együtt eljöttök hozzám, velem sárkányt eregetni.
Várni foglak!